„Ó, nekünk rangunk volt! Nővérem és én régi, előkelő, nemesi család sarjai vagyunk. Igaz, a családi birtok idővel eltűnt, de egy darabig megmaradt a név, amely annak idején a legcsillogóbb nevek közé tartozott. Apámat Esterházy Ferencnek hívták, aztán ahogy a vagyon és az ég lábát érintő hegyek orma, úgy a neve is elkopott; számomra máig is kideríthetetlen okból – talán valahol valakik rossz helyre írták a »z« betűt – Eszterhaivá változott. Így lettem én már csak majdnem Esterházy.” „Azt mondják, a múlt nem azért fontos, mert szép vagy jó, hanem mert a miénk, mert bennünket húz le a sárba, vagy emel az égig. Múltunk határozza meg, kik is vagyunk, honnan jöttünk, és a múltunk adhat szárnyakat vágyainknak, érzelmeinknek.” Eszterhai Katalin olyan, mint a csillagok: valósággal beragyogja környezetét. S akár az égboltot járó csillagképek, ő is nagy utat tett meg, míg a szabolcsi nincstelenségből egészen Kanadáig jutott. Memoárját olvasva mi is elkísérhetjük ezen a hosszú, fájdalmas és örömteli fordulatokban egyaránt bővelkedő úton, mely a sparhelt sütőjének melegéből – ahol a hat hónapra született Katalint kisbabaként melengették – a rideg pécsi bányásztelepen, majd a ragyogó Rómán keresztül végül a hűs Niagarához vezet. Mindannyian nap mint nap tapasztaljuk, hogy az élet válaszutak sokasága: döntenünk kell, mit kezdünk a rajtunk kívülálló adottságokkal, tehetségünkkel, gyengeségeinkkel; merünk-e kockáztatni, feladni a kényelmes életet a kalandosabb és jobb élet reményében. Eszterhai Katalin szívhez és lélekhez szólóan vall arról, ő miként küzdött meg ezekkel a kihívásokkal és saját démonaival. Történetének ereje abban rejlik, hogy miközben az ő egészen különleges emlékei között járunk-kelünk, saját életünk kérdéseire is megtalálhatjuk a választ.