Keszthelyi Rezső költészetének belső természetét a kötethez utószót író Báthori Csaba úgy ragadja meg, hogy a költő igyekszik tárgyat teremteni önmagából, hogy azután abból kilépve, attól eltávolodva visszanézzen és rácsodálkozzék saját lelkére. Szinte ámulva pillant vissza benső önmagára, megilletődve idézi föl előző állapotát, miközben leírja, jellemzi új alakját is. A költő a folyamatos átváltozás vagy az eltűnés, előtűnés állapotában van, és ettől megmámorosodik. A folytonos átalakulásból következik a maga esztétikájának egyik alaptörvénye: semmi nem olyan szép, mint ami nem létezik. A költőnek a rendszerváltozásig mindössze két kötete jelent meg (Vonalak kertje, 1969; Katalekták, 1986), az első nagy késéssel, a második nagy kihagyás után – ez meg arra utal, hogy a folyamatos változások közepette a költő nehezen tudta kialakítani egy-egy vers végleges állapotát.