Szonday Szandra gyermekkora súlyos betegségekkel és tragédiák terhével telt, ugyanakkor a művészetek közelségében is. Talán ezért is munkál benne régóta és erősen az önkifejezés vágya, a kimondás igénye – így és ekként született meg második verses kötete is. Az életrajz fönt említett jellemzői magyarázzák versvilágának alapvonásait: a betegség, a halál, az elmúlás, a szenvedés visszatérő motívumait, és az őszinte kibeszélés attitűdjét; verseire kevésbé jellemző a képes beszéd, az áttételezés, az elvonatkoztatás, a metaforikus ábrázolásmód. Az életét többször is megmentő édesanyjáról egyszerű szavakkal írja: „Tagadta Istent / ha erről kérdezték / »nem hiszek másban / csak az emberi agyban« / porrá leszünk ha meghalunk / nincs hova bújjunk / mennyország-paplan” (Anyám hite). Első ciklusának (Sellők voltunk) szereplői a szülei, a korán eltávozott apa, az áldozatos életű anya és ő maga, a szenvedő gyermek, a kínok elviselésének megtestesítője (Apámtól; Anyám teste; Örök anyáknapja). Úgy érzi, mindent az édesanyjának köszönhet: „Te szőttél életet körém: / bármerre indulok, / tekintetem, kezem / tebeléd akad” (Te szőttél). Szonday Szandra a testi szenvedést a lélek erejével ellensúlyozza, és hogy felülkerekedjék a fájdalmakon, az álmodozást hívja segítségül: „Kell az álom veled, mint a drog” (Kell az álom). Sokszor anyja emlékéhez fordul, hozzá méri magát, olykor ellene lázad, mégis igazodik hozzá (Talán megszoknád). Kötete második részében (Leltár) magáról ír, a maga életével és nehéz sorsával néz szembe. Az itt olvasható versek szemléleti perspektívája valamivel szélesebb a korábbiakhoz képest, versbeszéde némiképp poétikusabb (Mosolyok lepték el…; Mene tekel; Kertész leszek; Mi vagyok én?; Kaméleon). Versről versre szembenéz testi és olykor lelki esendőségével, kínzó fájdalmaival, az orvosoknak való kiszolgáltatottsággal (Testem; Leltár; Három halál). Derűsebb verseket csak a Kutyaportrék ciklusban találni. A költőnő életében a kutyának különös jelentősége van; az elsőt az édesapja, nem sokkal a halála előtt ajándékozta lányának, hogy „legyen férfi a háznál”. A költőnő számára a kutya maga a Társ, a mindent összerágó kölyök, az esténként hozzá ellátogató kóbor eb, az ösztöneinek és a parancsoknak egyaránt engedelmeskedő kedves jószág, a betegségében is hű társ kutya (A kölyök; Éjszakai vendég; Ránézek és látom…; Feszítetted már szét). Szonday Szandra nem túl tágas versvilága nagyon pontosan körülírható, tematikája voltaképp a fizikai és lelki szenvedés ábrázolását alig haladja meg, versnyelve eszköztelen, prozódiája a maga csupaszságával sokat mondó. Első ránézésre szűk és matt ez a versvilág, mégis az emberi létezés szinte ismeretlen mélységeit és ezek lelki reakcióit tükrözi. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"