Vissza
0 Kosár
Nincs termék a bevásárlókosárban.
Keresés
Filters
Preferenciák
20%
Teljes leírás
A Zalalövőn élő költőnő harmadik verses könyve a magas ösvényeken lépdelő lírai alany természeti környezetét és belső világát jeleníti meg. Olyan ő, amilyennek a címadó versben írja le magát: forró, perzselő köveken jár, izzó parázs égeti, és ekkor meghallja a madarak hangját, fölemelkedik a magasba vezető ösvényre, hogy érezze a bárányfelhők bojtjainak simogatását. „Itt fenn az ösvényen levegőben járok, / mézes zamattal köszöntenek vadvirágok” (Kövek és virágok). E megszenvedett tapasztalatból származó emelkedettség jellemzi egész versvilágát, továbbá a képekben való látásmód, a világ dolgaihoz való érzelmi alapú viszonyulás, a létezés ellentmondásainak, a pokol és menny kettőségének fölismerése és fölérzése, a szépség örökös vágya, a sötétből a fényre törekvés igyekezete. Sorra jeleníti meg az ember életét bekerítő ellentmondásokat (Akard egészen!; Ősemlékezet; Boldog lángolók; Nagy kérdés a Reményhez). Képei motívumai leggyakrabban természeti eredetűek (kő, virág, fa, eső, víz), de ezek rendre valamilyen gondolat, elvonatkoztatás, általánosítás kifejezői. Ilyen gondolata például, hogy a részletek megfigyelése még korántsem jelent valóságismeretet; hiába érzi talpa alatt a ropogó havat, hiába oltja szomját a forrásvíz, „Én-idődet mások költik, / nem ismered a valóságod” (Hejehuja vigalom). A fák alatti sétány szinte idilli képe a hiányérzet megfogalmazója lesz, hiszen az ózonlyukon át a semmibe szállnak el az imádságok, sóhajok, aztán fogy a levegő és növekszik a fájdalom. Az ember környezetének finom érzékenységgel megrajzolt részletei a lírai alany életérzését, hiányérzetét, olthatatlan szépségvágyát hivatottak kifejezni. Mindig rá kell jönnie, a világ nem az, aminek látszik, és ő maga sem az, akinek hitte magát (Maszkabál). Finoman ritmizált ütemező sorai, kidolgozott, ám pasztell hatású rímei, találó szóképei magukkal ragadják az olvasót, miközben súlyos és mély emberi, önismereti kérdésekről esik szó a versekben. Mintha a lírai alany is olyan lenne, mint a perzselő kövekről a magasba emelkedő lélek, a szenvedés és a kegyelem állapota között lebegő lírai ego. Az érzékeny és evokatív, nőiesen finom hangszerelésű és elgondolkodtatóan szép versek összhatását lerontja a dilettáns illusztrációk sora. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"
Bischofné Hesinger Katalin (1964-)

Kövek és virágok

Borító ár
2 865 Ft
Aktuális online ár
2 292 Ft
Termék részletes adatai
Szerző
Bischofné Hesinger Katalin (1964-)
ISBN
9789639782761
Nyelv
magyar
Megjelenés éve
2021
Méret
97 p. : ill., színes ; 21 cm
Kiadó
Czupi K.
Cikkszám
3001068621

Darabszám
Teljes leírás
A Zalalövőn élő költőnő harmadik verses könyve a magas ösvényeken lépdelő lírai alany természeti környezetét és belső világát jeleníti meg. Olyan ő, amilyennek a címadó versben írja le magát: forró, perzselő köveken jár, izzó parázs égeti, és ekkor meghallja a madarak hangját, fölemelkedik a magasba vezető ösvényre, hogy érezze a bárányfelhők bojtjainak simogatását. „Itt fenn az ösvényen levegőben járok, / mézes zamattal köszöntenek vadvirágok” (Kövek és virágok). E megszenvedett tapasztalatból származó emelkedettség jellemzi egész versvilágát, továbbá a képekben való látásmód, a világ dolgaihoz való érzelmi alapú viszonyulás, a létezés ellentmondásainak, a pokol és menny kettőségének fölismerése és fölérzése, a szépség örökös vágya, a sötétből a fényre törekvés igyekezete. Sorra jeleníti meg az ember életét bekerítő ellentmondásokat (Akard egészen!; Ősemlékezet; Boldog lángolók; Nagy kérdés a Reményhez). Képei motívumai leggyakrabban természeti eredetűek (kő, virág, fa, eső, víz), de ezek rendre valamilyen gondolat, elvonatkoztatás, általánosítás kifejezői. Ilyen gondolata például, hogy a részletek megfigyelése még korántsem jelent valóságismeretet; hiába érzi talpa alatt a ropogó havat, hiába oltja szomját a forrásvíz, „Én-idődet mások költik, / nem ismered a valóságod” (Hejehuja vigalom). A fák alatti sétány szinte idilli képe a hiányérzet megfogalmazója lesz, hiszen az ózonlyukon át a semmibe szállnak el az imádságok, sóhajok, aztán fogy a levegő és növekszik a fájdalom. Az ember környezetének finom érzékenységgel megrajzolt részletei a lírai alany életérzését, hiányérzetét, olthatatlan szépségvágyát hivatottak kifejezni. Mindig rá kell jönnie, a világ nem az, aminek látszik, és ő maga sem az, akinek hitte magát (Maszkabál). Finoman ritmizált ütemező sorai, kidolgozott, ám pasztell hatású rímei, találó szóképei magukkal ragadják az olvasót, miközben súlyos és mély emberi, önismereti kérdésekről esik szó a versekben. Mintha a lírai alany is olyan lenne, mint a perzselő kövekről a magasba emelkedő lélek, a szenvedés és a kegyelem állapota között lebegő lírai ego. Az érzékeny és evokatív, nőiesen finom hangszerelésű és elgondolkodtatóan szép versek összhatását lerontja a dilettáns illusztrációk sora. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"