Az 1950-es évek hazai politikai életének egyik fontos személyisége az 1980-as évek derekán, második felében hosszas életinterjút adott Hegedűs B. Andrásnak és Kozák Gyulának, az utóbbi állította össze a válaszok szövegét oly módon, hogy az folyamatos memoárként olvasható. Vásárhelyi Miklós kiváló memóriával idézi föl fiumei gyermekkorát, amely 1928-ig tartott, ekkor telepedett át a család Magyarországra, Debrecenbe. Itt érettségizett, majd néhány évig Olaszországban járt egyetemre, amit aztán a debreceni egyetem jogi karán fejezett be. A II. világháború éveiben került kapcsolatba a fővárosi munkásmozgalommal, pontosabban a baloldali értelmiségi körökkel, így lett az illegális kommunista párt tagja. Vásárhelyi őszintén beszél arról, hogy a háború éveiben a magyar baloldal nem fejtett ki ellenállást, a partizánakciók többsége legenda, a párt egyszerűen túl akarta élni a német megszállás korszakát, ráadásul belső frakcióharcok tépázták meg az egységét, a pártvezetés ugyanis szembefordult a Ságvári Endre vezette szektás csoporttal. Vásárhelyi bujkálva, szökevényként élte túl a nyilas korszakot, majd 1945-ben az induló kommunista újság, a Szabad Nép munkatársa lett. Tudósítói minőségében vett részt az 1947. évi párizsi békekonferencián. Voltaképp az ’50-es években mindvégig a sajtóban dolgozott, például az orosz nyelvű országimázs-folyóirat, a Vengrija főszerkesztője volt, elnökhelyettesként dolgozott a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában is. Mint a sajtó egyik vezető munkatársa közvetlen kapcsolatba került az akkori pártvezetéssel, Rákosi Mátyással és környezetével. Különösen izgalmas rész a Rajk-perről szóló rész, hiszen Vásárhelyi Miklós közreműködésével készült a Rajk-per anyagát közreadó propagandakiadvány, a Kék könyv. Mentegetőzése után szégyenkezve emlékezik a pócspetri ügyben játszott szerepére, amelynek sajtókampányát ő vezette. És miközben bejáratos volt a párt legfelső vezető köreibe, egyre inkább Nagy Imre hívéül szegődött, a forradalom napjaiban is ott volt a miniszterelnök környezetében, később követte őt a jugoszláv követségre, őt is internálták a romániai Snagovba, majd Nagy Imre perében öt év börtönre ítélték, ám 1960-ban szabadulhatott. A forradalom után filmgyári dramaturgként dolgozott, a ’80-as években a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítója volt, majd 1990-től egy cikluson át a Szabad Demokraták Szövetségének parlamenti képviselője és élete végéig a Soros Alapítvány hazai vezetője. Vásárhelyi Miklós életútja, pályája szorosan összekapcsolódott a Magyar Dolgozók Pártja politikájával, így memoárjának egyik fontos értéke, hogy az olvasó igen közeli képet kap a korszak politikai boszorkánykonyhájának működéséről és emberközeli portrékat a kor közéletét meghatározó alakokról, Rákosiról, Révai Józsefről, Gerő Ernőről, Donáth Ferencről, Losonczy Gézáról, Gimes Miklósról, Haraszti Sándorról, Horváth Mártonról, Kádár Jánosról, Tánczos Gáborról, Nagy Imréről – az időnként fölcserélődő szerepű üldözőkről és az áldozatokról. Vásárhelyi Miklós memoárja az 1950-es évek politikai és sajtóéletének eminens dokumentuma. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"