Béri Géza annak a különös – paradoxon, de az ötvenes évek diktatúrája alkotta – költői csoportosulásnak volt a tagja, amely a váci fegyház politikai foglyai közül került ki; ők voltak a jóval később a Füveskert című antológiában (1995) megjelent csoport tagjai: Béri Géza mellett Gérecz Attila, Kárpáti Kamil, Szathmáry György, Tollas Tibor és Tóth Bálint tartozik e körbe. Szabadulása után is csak elvétve jelenhettek meg a versei, önálló kötete pedig jóval 1979-ben bekövetkezett öngyilkossága után, 1992-ben jelenhetett meg, a hajdani rab- és költőtárs, Kárpáti Kamil jóvoltából. Ezúttal válogatott költeményei kerülnek az olvasó elé, aki az első rátekintés után megállapíthatja, hogy nemcsak a gazdag életanyag és dús gondolatiság, a szellemesség és az irónia jellemzi fajsúlyos verseit, hanem a könnyed formakezelés és az elegáns szövegalkotás is. Mindjárt a nyitó vers egy abszurd kép (látomás?) kibontásával mutat rá az élet hajmeresztő ellentmondásaira (Hajó a hegyen). Legtöbb verse valamilyen egyszerű, köznapi képből indul ki, és keresetlen, szinte áttetsző nyelvezettel vezet el a végső értelem, a jelentés kibontakozásához (Alma; Remények; Természetrajz; Eszme, halaknak; A négysorosok; Platoniáda). Béri csaknem minden verse kesernyés, fanyar humorba, iróniába csomagolja rezignált mondandóját: "A nagy énvédő háború, / a magam ellen folytatott, / nagyjából velem egykorú, / s míg el nem esem, nincs halott" (Háború). Verseiben gyakori motívum a lemondás, a belenyugvás, a félmosollyal kísért legyintés, amit végül valamiféle elégikus viccel üt el. A költő olykor fricskát mutat az életnek, mintha azzal viccelődne, mennyire nem fontos az élet (Talán a történelem; Gyertya; Menekülés; Harmadik műszak; Eszme helyett). A drámai hang ritkábban jelenik meg verseiben, de amikor mégis, az megrázó, fölkavaró hatású (Még! Még!). Írjon a szerelemről, az élet köznapi dolgairól, szinte permanens szenvedéséről, kitörölhetetlen emlékeiről, ezekben is ott oszcillál az élet akarása és az életről való lemondás, a sors akaratában való megnyugvás (Házi idill; Idill; Üzenet; 1971; Ami megmaradt; A kutya). Egész költői világát áthatja a kitaszítottság, a magány, valamiképp és valamiben mégis hisz – leginkább a költészet erejében. Erre utal verselésének mívessége is, a poétika formáinak fegyelmezett betartása és pontos alkalmazása. Ha olykor le is nézi az élethez való ragaszkodást, ha tréfál is a halállal, a költészetet, mint szentséget tiszteli – meglátszik ez pontos ütemein, szabályos rímein, csiszolt formavilágán. Béri Géza méltatlanul elfeledett költészetét támasztaná új életre Kárpáti Kamil, e kötet kiadója, aki az utószóban fölhívja a figyelmet e költészet lényegi vonásaira, értékeire, Babitséhoz hasonló intellektuális precizitására, Adyéhoz mérhető szabadságvágyára, Nagy Lászlóra emlékeztető szilajságára, József Attila líráját idéző gondolati mélységére és nagyon is 20. századi, ám egyéni hangú, fanyar iróniájára. A kötet – amelyet többek között a költőről készült családi fotók illusztrálnak – nagyobb szépirodalmi gyűjtemények nélkülözhetetlen darabja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"