A hetvennégy oldalnyi hosszúvers egy magányban gondolkodó, érző lélek monológja. A kiinduló vershelyzet akár szokványosnak is mondható: a földről való fölszárnyalás élménye. Ám ez a kozmikus repülés, illetve e repülés mozaikos története az egyedüllétről szól, a magány kiváltotta félelemről, a képzelet kiszámíthatatlan produktumairól. A valóság realista képei keverednek az álmok, a fantázia látomásaival, miközben néha a tapasztalat és a képzelgés összemosódik, és egyetlen bizarr képbe sűrűsödik. De bármilyen helyzetbe is kerül a szédült lírai ego, a mindig józan költői intellektus rendre a végső kérdésekre keresi a választ: "Megismer a vég? / Rám talál az élet? / Kérdések cikáznak bennem. / Elhagynál mielőtt elvérzek?". A lírai alanynak a maga sorsa alakulásán túl a világ sorsának alakulásáról is van mondanivalója: "Nem kell ide forradalom! / Egy anarchisztikus világbékét akarok! / Ahol nem számít, és nincs hatalom." Végül is egy önmagával, a világgal és Istennel perlekedő, viaskodó lélek végtelen monológja olvasható a kötetben: "Én öngyűlölő, Antikrisztus-prédikátor / Bocsáss meg, Isten! / Ismét hibázok és káromkodok. / Tudom, hogy nem jó, de újra megteszem. / Mi ez a gyarlóság?" Az önmagát is kereső lélek permanens vívódásaiba avatja be a szerző az olvasóját, és e keresésben egyformán fontos a párkapcsolat és a morál, netán a pubok szubkultúrája, a lélek fölszárnyalása és a görcsbe rándító félelem, a szellemi kaland és a kábítószer mámora, a testi vágy és az emberiség jövőjéért érzett aggodalom. Végül is költő és az olvasó együtt döbbenhet rá, milyen apró, törékeny és esendő az ember, aki sokszor hibázik, mert csak néz, de nem lát. A lírai alany nem tudja megkülönböztetni a fontosat és a mellékest. Így azután szűk, önmagába zárt világba kényszerül a lélek, és ahelyett, hogy fölszárnyalna, egy gödör mélyén vergődik. Illés Helga egyes szám első személyben előadott hosszúverse az élet végleteit ábrázolja – impulzív stílusban, szókimondóan, kevés költői képpel, annál hatásosabb közvetlenséggel. A kötetlen formájú szabad vers a téveteg, de jóra vágyó személyiség belsőből jövő, intimitásokat is megmutató, őszinte útkeresésének ábrázolása. Ám a vers végére kiderül, a kérdésekre nincsenek biztos válaszok: "Valaki mondja meg végre, ki vagyok én / És mi a poén?" Ilyen módon visszamenőleg cáfolja a vers kezdetén végrehajtott akrobatikus mutatvány, a fölszárnyalás értelmét, lehetőségét. Az életben – sugallja ezáltal – éppen az a megrendítően szép, hogy a lélek értelem és lehetőség híján is próbál fölszárnyalni, próbálja önmagát megvalósítani. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"