A csángó származású Iancu Laura az egyik legsokoldalúbb alkotója mai költészetünknek, hiszen lírájában együtt jelenik meg a csángó élet archaikussága, a pedagógus, teológus, etnográfus és a nyelvész sokoldalú tudása. Költészetében tehát együtt és harmóniában van jelen a népi kultúra és a magas műveltség, az otthonról hozott szellemi örökség és az aktuális élettapasztalat, az akadémiai tudás és a vele született tehetség. Egyedi a lírája abban a tekintetben is, hogy versei sokszor a mélylélektan rétegeit tárják föl, miközben egyéni formavilága, alkotói egzisztenciája létfilozófiai egységben nyilatkozik meg. Úgy személyes hangú költő, hogy a maga vívódásait, kételyeit, félelmeit a maga kreálta világ részeiként ábrázolja; ebben a világban pedig együtt van az emlék és a képzelet, a vonzalom és a borzongás, a komoly tudás és talán épp a tudásból következő tétovaság, a realitás és a látomás. Ez sokszor egymásnak ellentmondani látszó indíttatás a maga költői világában egységes képet ölt, a lírai glóbusz a maga kerekségében jelenik meg (Harmadik nap a pokolban; Szentkép; Tétován; Hátranézek). Reménység és hit váltakozik verseiben a kétellyel és a kétségbeeséssel, az erős identitástudat és az elbizonytalanodás. Ezért aztán gyakran kérdéseket tesz föl, de nem vár válaszokat. Kívánja a megértést, a bizonyosságot, lírája mégis hiányköltészet; keresi a nyugalmat, verseit mégis a nyugtalanság jellemzi, szól a fájdalmakról, de nem igazán keresi az enyhülést (Meg nem érkezik; Éjszaka a gyermek; Fél, idő; Este a faluban 11-12.). Így aztán Iancu Laura világa kissé megfoghatatlan, ábrándos, és ködös képet mutat, mégis vonzó: "Szemedben látom, valami őszi szerelem / távolít a balladás ködben, / és gyengén menetel veled megannyi / nevetséges pillanat, / minden hétfő, minden szombat, / minden templom, minden harang" (Szemek). Költészetének meghatározó motívuma az évszakok jellegzetes képe, a szakralitás, a transzcendencia és kiemelten a magyar nyelv (Szavak). Versbeszédében természetes módon ötvöződik az archaikus népi imádságok nyelve és a mai asszociatív, olykor kissé szaggatott, a világot némiképp leegyszerűsítve, de hitelesen tükröző nyelv. Vagyis együtt mutatkozik meg a csángó folklór és mai tudás absztrakciója: "A vályogházban ilyenkor / lámpát gyújtani nem szokás, / fekete szívvel térdelünk, / akár a ragaszkodó holdvilág / s a dűlőúton roskadozó fák" (A vályogházból); "Földiesen kellene írni, / ahogyan a földből eszem, iszom, / legalább a hideg / legyen hideg, / ha egyszer ezt írom" (Sárga kankalin). A kötet két utolsó ciklusa mutatja nagyon világosan archaizálás és korszerűség folytonos és egymást erősítő jelenlétét Iancu Laura költészetében: a Kimenő cédulák verssorokba tördelt följegyzések, a köznapi alkotómunka "műhelyforgácsai", gondolattöredékek és -futamok, ötletek, impressziók rögzítései. A Litánia - a műfaj szabályainak megfelelően - válaszolós (respondeáló) imádság, könyörgés, áhítatos fölszólamlás a hitért és a magyar nyelvért, meg a tévelygés elkerüléséért. Ebben a versfüzérben látványosan megmutatkozik a költőnő lélektani érzéke, teológiai képzettsége és folklorisztikai műveltsége. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"