A Károli Gáspár Református Egyetem oktatója arra vállalkozott, hogy monográfiájával a Kádár-kor krimiirodalmának recepcióját, ahol szükségesnek érezte, módosítsa, a bevett értelmezéseket revízió alá vegye. Török Lajos ugyanis úgy látta, hogy a rendszerváltást, majd a hazai krimi kétezres évek utáni felfutását követően a befogadás- és értelmezéstörténet meghatározó aktorai a korábbi évtizedek zsánerirodalmát igen lesajnáló módon kezelik: abban a rendszer rezonőrszerepbe kényszerült, s az ilyen irányú elvárásoknak megfelelő, a hatalom kívánságait messzemenőkig kiszolgáló médiumot látták, s ebben a fénytörésben nézték meg közelebbről az adott művek stiláris vetületét is, ha egyáltalán vették a fáradságot, hogy az egy-egy reprezentatívnak számító szerzőn és köteten túl más műveket is bevonjanak az elemzésbe. Török viszont, amennyire csak tudja, tágítja a kutatás horizontját, s e szélesre tárt perspektívába már a kevésbé ismert szerzők, valamint az ötvenes években megjelent, akkor még nem terjesztésre, csupán a karhatalmi szervek szórakoztatására és ideológiai nevelésére szánt kiadványok is beleférnek.