Csongrád városában ötven évvel ezelőtt alakult meg a helyi alkotókat összefogó Irodalmi Műhely, amelynek alapítója a jeles kultúraszervező és író, Máthé Ferenc volt, akinek – a sors különös alakulása folytán – ez az első szépprózai kötete. A kiadvány nemcsak azért különleges, mert szerzőjének halála után több mint négy évtizeddel jelent meg, hanem azért is, mert a szocialista realizmus hivatalos korszakában élt egy olyan „vidéki” alkotó, akinek rendkívül érzékeny volt a lélekábrázoló képessége, az érzelmi élet iránti fogékonysága, és akinek novellisztikája Sarkadi Imréére emlékeztet. Máthé Ferenc a témáit a hétköznapi életből, főképp a fiatalok életéből merítette, az ábrázolásukban azonban mindig van valami jelképes, messzebbre mutató, többjelentésű, olykor groteszk vonás, de mindenképp lélektől átlényegített. Az író e spirituális vonását mutatja a kötetet keretező nyitó (Álom) és záró (Élet) miniatűr. Az elsőben Lajkóné meséli el álmát a szomszédasszonyának, ám az ő álma nem afféle csacsi asszonyi álom volt, hanem az élet egészére vonatkoztatható jelkép, szinesztézia. A záró darab egy fölemelő pillanat lélek felől ábrázolt helyzetrajza: a magát szürkének, ráncosnak, kopottnak érző, az életbe belefásult asszony abban a pillanatban fiatal, vidám és életerős lesz, amint megtudja az orvosától, hogy várandós. E két életkép közé szerkesztették a szerző 1956 és 1976 között keletkezett novelláit, amelyekre nagyon jellemző, hogy kettősségekre, szembesítésekre épülnek. Az egyik tűnődő monológ narrátora azon gondolkodik: vajon az élet milyen tánchoz hasonlítható (Élettánc vagy haláltánc?). Zorika és Pali szerelmesek; egy este a sötét parkban végre megtörténik az első csók. Ezután a fiú a presszóban a barátainak azzal dicsekszik, hogy a lány minden vágyát kielégítette; a lány meg azt meséli barátnőinek, hogy a bátortalan Pali a kezét sem merte megfogni (A szerelem lélektana). A hajdani gimnazisták közös történeteiben múlt és jelen szembesül, mégpedig az elmúlás perspektívájában (Isten veled, Éva!). Az ellentéteket, az egymást kiegészítő különbözőségeket testesíti meg a címadó elbeszélés is, amelynek két főszereplője: „Pintyőke rózsaszínű volt és 5 éves, a vénasszony szürkéssárga és 70 éves. Egy alacsony drótkerítés választotta el őket” (Bukfenc). A posztumusz novellagyűjtemény halála után negyven évvel fedeztet föl egy jeles prózaírót.