Ha egy magyar népmesét olvasunk, szinte biztos, hogy azt Benedek Elek írta, az ő hangján szólal meg. Hiszen mesegyűjtőként nemcsak szolgaian lejegyezte a hallott történeteket, hanem formát adott nekik, tökéletesre csiszolta őket. Egészen kicsi gyerek volt, amikor egy zsellérlány mesemondása megigézte: „az első mese után kisírtam-könyörögtem belőle a másodikat, a harmadikat, a negyediket, aztán a jó Isten tudja, hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem.” Már diákként gyűjteni kezdte szűkebb szülőhazája, a székelyföldi Kisbacon és környéke kincseit. Pályafutása csúcsán, a Millennium évére jelent meg az ezer mesét tartalmazó hatalmas gyűjteménye, a Magyar mese- és mondavilág. Könyvünk második, nagyobbik felében ebből a kincsestárból válogattunk talán kevésbé ismert népmeséket, melyeknek főhőse legtöbbször Krisztus, egy megejtően hétköznapi figura, aki – magunk közt szólva – inkább tűnik székely góbénak, mintsem az Isten fiának. A könyv első felében pedig Benedek Elek mint budapesti újság- és regényíró jelenik meg, aki gyermekkora ünnepeit emlegeti szívfacsaró honvággyal, vagy éppen a nagyvárosi felnőttek jellemzően karácsonyi problémáit veti papírra. Humor és emelkedettség, székelyföldi falu és dübörgő nagyváros, nosztalgia és örökkévalóság – ez Benedek Elek titka, amivel még ma is nagy hatással van ránk, lelkes olvasóira.