A nehéz sorsú, három évig internáló táborban raboskodó, valamiképp mindig magányosnak látszó, de a pesterzsébeti „Átlók” nevű művészeti társaság lelkének számító Csillag Tibor a szonett mestere volt, amit az is igazol, hogy Shakespeare szonettjeinek elismert fordítója volt. Életében egyetlen önálló verses kötete jelent meg (Harangöntő, 1979), költészetét kevesen ismerték; „Csillag Tibor végig szemközt a közönnyel öregedett meg” – ahogy barátja, sors- és költőtársa, posztumusz verseinek kiadója, Kárpáti Kamil írja e kötet bevezetőjében (Portré megfagyott nyúllal). Csillag Tibor a magyar költészet ma is ismeretlennek számító mestere, aki a jelen pillanatban élve, de a múltba és a jövőbe tekintve, rendkívüli formaművészettel alkotta meg öntörvényű életművét. Különös oeuvre ez, hiszen érződik rajta a kirekesztettség, a megalázottság, a mellőzöttség fájdalma, ugyanakkor ez a szomorúság a szellemi felülemelkedés képességével és a kívülállás fölényével társul. A pillanat benyomását rögzítő élménylírától az absztrakciókban bővelkedő gondolati költészetig terjed verseinek szellemi skálája, amelyet mindvégig jellemez valamifajta intellektuális izgalom, a gyors képvágások és tónusváltások dinamikája, a vallomás és az elvonatkoztatás dialektikája, illetve a merész asszociációk sokasága. Ilyen szempontból jellemző darabja a Rátkay és Rembrandt című szonett, amelyben azt örökíti meg, ahogyan 18 éves korában édesanyjával a pesterzsébeti piacra igyekeznek egy nagy ruháskosárral befőzni való sárgabarackért, és itt, e köznapian profán térben tűnik föl előtte a németalföldi festő éjszín köpenyben elsuhanó alakja. Csillag Tibor – a „legpesterzsébetibb” költő – a peremkerület otthonos világát átülteti az egyetemes kultúra univerzumába, vagy fordítva: a világ műveltségét hozza el Pesterzsébet földszintes házai közé. Szonettjeiben megörökíti az erzsébeti miliőt, a peremvárosi hangulatot (Van-e hazám?; Bejárat a múltba; Kültelki csillag), szellemi társaságát, az „Átlók” művészcsoportot (Az Átlók négye; Barátom hiánya; Gyermekek szemében), miközben otthonosan szűkös versvilágát szinte egyetlen mozdulattal világtávlatúvá dimenzionálja (Föld-anyám; Holdcsurgatásod). Megverseli magányát (Magány) és szerelmes vágyakozását (Te, papnőm!; Onán húga; Lány virággal); emlékezik fogságban töltött éveire (Szabadulás előtt; A falábú táborparancsnok; Bűntudatom) és újra kezdett életének mozzanataira (Honfoglalás). Megörökíti személyes elveszettségét (Szakadék) és közösségi, történelmi tapasztalatait (Az elárult ’56; Megszállás). Izgalmasan vibráló intellektus, rendkívül változatos motivika, éles képváltások és észrevétlen áttűnések, tág asszociációk és kidolgozott, olykor mégis nyers versnyelv, egyidejű képi látás és vallomásos hangnem jellemzi Csillag Tibor újra fölfedezésre váró költészetét. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"