Aldobolyi Nagy György az egyik legismertebb dalszövegíró, számos magyar sláger szerzője, akinek verseskönyve, a Súgó nélkül (200313267) éppen húsz évvel ezelőtt jelent meg. Most válogatott verseinek testes kötetét adja közre, amelynek gazdag anyagát kilenc fejezetre osztotta. Mivel a szerző főfoglalkozású dalszövegíró, itt közölt munkáinak jelentős hányada dal, sanzon, megzenésíthető költemény, ám ezeken felül szinte minden lírai műfaj képviselteti magát. Mivel több zenés darab szerzője volt, az első fejezet a színház világát idézi meg, azt a semmihez sem hasonlítható miliőt, hangulatot, amit a világot jelentő deszkák sugároznak, és amit verselő közelről, belülről ismer. Verset szentel a színésznek, a szerzőnek, a kellékesnek, a direktornak, a próbáknak és a sikereknek, meg az előadás utáni lelki fölengedésnek. Második ciklusát a nagy egyéniségeknek szenteli, mindenekelőtt édesanyja emlékének, azután a nagy színész karaktereknek, így Bilicsi Tivadarnak, Domján Editnek, Bodrogi Gyulának, számos eltávozott színészegyéniségnek, akiknek a nevét messze fénylő sugarakként írja le. A tematikus fejezetek sorában olvashatók vidám versek (Humor, mosoly), az idő múlásával számot vető elégikusabb hangulatú költemények (Az idő országútján), az évszakok váltakozását megéneklők (Évszakok, hónapok), vagy az évfordulók, ünnepek hangulatát megidéző darabok (Évfordulók, új esztendők). Bármiről szól, bármilyen témát énekel meg, dalformában teszi, például a március hónapról ekként: „Telet temet, / Sír és nevet, / Kitakarja, aki bújna, / Megtanít, hogy szeress újra. / Higgy neki, / Ha hirdeti: / Élet fakad minden fagyból, / Víg barát, ki itt barangol” (Március). Visszatérő motívuma az idő múlása, legyen szó napszakokról, a természet ciklusairól vagy az ember életútjáról, rendre a múló időt énekli meg derűs belenyugvással, az idő természetét tudomásul vevő elégikussággal. Aldobolyi Nagy György versei az élőbeszéd elevenségét, közvetlenségét idézik; nem elvont metaforákkal, szimbólumokkal szól, hanem a világ szépségeire, az emberi értékekre rácsodálkozó lélek örömével, a hangulatok, érzések közvetlen megjelenítésével: „Csend honol, / Szél se moccan, / A nyári délután / Fulladt neszeit hallgatom” (Öreghegy). Ez a költészet az egyszerű szavak művészete, a derűs mesélő monológja, az élet minden vonatkozását dalba foglaló versíró közérthető produkciója. Ahogy maga írja: „Marad hát a dal – mint sok más – / Ígéret, remény. / Földre hozni nem tudja egy / Könnyű költemény” (A dal).