Egy hányattatott sors bontakozik ki előttünk Marton Levente Károly önéletrajzi regénye lapjain - egy olyan emberi élet szívszorító epizódjai, amely tükrözni hivatottak a huszadik századi magyar történelem sötétebbik oldalát, és egyben emléket állít azoknak, "akiket ítélet nélkül, a polgári életben tettek el láb alól titokban". A fő vád, amellyel szembesíti Magyarországot, nem kisebb, mint hogy az előző rendszerben "valamilyen operatív csoport likvidálta áldozatait különböző szigorúan titkos módszerekkel". Bizonyítékként e nyilván sokak által megkérdőjelezett állítás mellett saját élettörténetét hozza fel - amelyet egyes szám harmadik személyben "Leventéről" mesél el. Minden későbbi baj gyökereként azt jelöli meg, hogy mindössze tizenöt évesen egy bő évet töltött Nyugaton (Belgiumban), ahonnan édesanyja hozta haza. A disszidensként töltött esztendő beláthatatlan következményekkel járt: sorsa nemcsak a társadalmi kitaszítottság és üldözöttség lett, de meggyőződése, hogy "családalapítási szándékaiban" is megakadályozták, sőt, élete mélypontjaként még elmegyógyintézetben is kezelték. Hányattatásairól - és nem utolsósorban arról a világról, politikai környezetről, amelynek ezeket "köszönhette" - két nagy szakaszra bontva számol be: az egyik a rendszerváltás előtti időszak emlékeit sűríti magába, a másik az ezt követő periódusról szól. Marton Levente Károly írása azonban nemcsak (ön)életrajz, hanem súlyos, gyakorlatilag mindenre kiterjedő bírálata a mindenkori rendszernek, és egy megrázó lenyomata egy lelkileg-szellemileg megviselt embernek. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"