A Beregszászról származó, évtizedek óta Sárospatakon élő és alkotó költő és irodalomtörténész legújabb verseskötetével a mindenség kapuin dönget, miközben nem rest lehajolni és alaposan szemügyre venni az egészen apró, triviális dolgokat sem. A hat ciklusba rendezett verseket (Madarak voltunk; Teremtés; A folytatás vermeiben; Megtöretve történelemmel; Elmúlás; Időtlen) az Időtlen című – cikluson kívüli – költemény vezeti be, melyet a kötet záró ciklusának címe visszhangoz, így keretezve a kötetbe gyűjtött verseket az emberi élet alapvető tapasztalatai által. A mélység és a magasság egyaránt jellemző az emberre, az állati és az isteni lét között rekedt kutakodó, kétkedő és hívő gondolkodóra. A költő maga sem tudja, hogy miként viszonyuljon az élethez; az csupán játék volt, mindig is játék lesz vagy komolyabb tétje is van mindennek: „Hogy játék lenne az, ami a lélek / szintjeiben megújul és feléled, / vagy küzdelem, keserves és magányos, // véreztető, halálosan időtlen, / s nem gyógyult meg, ki átélte előttem?” (Időtlen).