A marosvásárhelyi író nagyregénye a történelemnek kiszolgáltatott ember balladája. Főhőse, Kormos Albert, azaz Berci, szabómester, derék iparos, aki szíve szerint békességben, meleg családi légkörben élné le az életét – csakhogy nem teheti. Azért nem, mert a II. világháborút követő évtizedben, Erdélyben, egész Kelet-Közép-Európában az élet nem a szabómesterek vágyai, elképzelései szerint alakult. Káli István éppen erről beszél: az ember politikának, történelemnek, sorsnak való teljes kiszolgáltatottságáról. A II. világháború után az emberek Erdélyben is azt hitték, most valami jobb, emberibb élet köszönt rájuk, hittek az új világ fölépítését hirdető szólamokban, kezdetben csillogó szemmel követték az új idők eszméit. Azután rá kellett jönniük, csalfa reményekben ringatták magukat. Az ’50-es években a romániai Magyar Autonóm Tartományban is egyre komorabb lett az élet, és Berci hiába szorgalmas, igyekvő és környezetében megbecsült ember, mégis az állambiztonság kihallgató szobájában találja magát. Vallatása közben megzsarolják: vagy közlik a feleségével félrelépését, vagy besúgó lesz. A regény címének metaforikus kifejezése kettős jelentésű: Bercinek valóban egyre romlik a látása, de még inkább arról van szó, hogy amiként komorodik az élet Erdélyben, Romániában, úgy huny ki az emberek szeméből a remény fénye. Főképp a magyarországi ’56-ot követő időszakban fokozódik az elnyomás, így lassacskán elpárolog minden hajdani reménység, az emberibb életbe vetett hit. Egy ideig Berci is úgy hiszi, lehet különálló, élhet az eleve elrendelten kívüli, a maga számára bensőséges világban, aztán rá kell döbbennie: nincs különbejáratú élet, a sors mindent elrendel. Kezd meghasonlani az életével, az ő szeméből is eltűnik a fény. Még néhányszor megpróbál a maga szabta rendben élni, de egyre kevesebbszer sikerül. Káli István valójában az életismeret regényét írta meg, és azét a generációét – szülei nemzedékéét --, amelyiknek először kellett elviselniük a román kommunizmus kettős elnyomását. Ezek a sokat szenvedő Berci-félék, ezek a „névtelen” kisemberek, valójában senkik voltak az elnyomó hatalom szemében. A regény, minden cselekménymozzanatával, valamennyi alakjával a végkifejlet, Kormos Berci öngyilkossága felé halad. A főhős miközben egyre gyöngébben lát, bizonytalanul érzékeli a külvilágot, aközben belső látása kitisztul, és egyre pontosabban érzékeli tehetetlen kiszolgáltatottságát. Fölismeri, hogy az ember, a teremtés csodája a legkiszolgáltatottabb lény. A regény szerkezete is sajátos: van egy kiinduló helyzetet és koncepciót fölvázoló rövid Tétel című bevezetése, ezt követi a húsz tézisből álló Bizonyítás, végül a Következtetés zárja le a cselekményfolyamot, Berci öngyilkossága. A főhős a jó szándékú kisember megtestesítője, aki annyira kiszolgáltatottja a körülményeknek, hogy még hurokkal a nyakában is tehetetlen marad, abban a végső pillanatban, amikor fölismeri: mégis élni kell. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"