Kr. e. 399-ben azért kellett Szókratésznek kiinnia a méregpoharat, mert a vádak szerint tanaival megrontotta az athéni ifjúság lelkét, amorális tanításai nem szolgálták a jövő generáció épülését. Kétezer-négyszáz évet ugorva az időben, manapság is a pedagógia azon – mindenki által tudni vélt – diszciplínák közé tartozik, amely nem tud és nem is akar semleges maradni mindennapi életünket illetően. Az ember egyszerre alanya és tárgya e tudománynak, emberek gondolkodnak, majd döntenek arról, hogy a gyerekek, a társadalom leendő aktív tagjai mit és hogyan tanuljanak, milyen ismeretanyagra van szükségük ahhoz, hogy teljes értékű tagjai lehessenek tágabb és szűkebb közösségüknek. Pedagógia és filozófia viszonya, kölcsönös kapcsolata vitán felül áll, ezt a történeti egymásra hatást vizsgálják a jelen kötet szerzői is: a magyar neveléstudomány és a filozófia 19. és 20. századi kölcsönviszonyát. A 19. századi iskolateremtő német mestereket, valamint a 20. század első felének nagy magyar pedagógus-filozófusait vizsgálják az egyes tanulmányok, továbbá a rendszerváltást követően, a marxista filozófia és politikai-társadalmi paradigma egyoldalúsítása alól felszabadulva, az utóbbi harminc év lehetőségeit, kísérleteit veszi górcső alá a kötet utolsó írása. A magyar neveléstudomány és a filozófia a L’Harmattan kiadó új sorozatában (Nevelésfilozófiai paradigmák) jelent meg a hazai nevelésfilozófia, pedagógiatörténet-írás ismert alakjainak (Schaffhauser Franz, Schwendtner Tibor) szerkesztésében. Tizenhárom tanulmány járja körbe a most csak röviden ismertetett kérdéseket, problémákat. Igényes kivitelezésű munkát vehet a kezébe az olvasó: minden tanulmány lábjegyzetekkel és a felhasznált irodalom jegyzékével van ellátva; egy összegző bibliográfia sokat segített volna az egységesebb kép kirajzolásában, egy név- és tárgymutató pedig a könnyebb tájékozódásban. E két hiányosságot leszámítva egy komoly tudományos munkát, hiánypótló kötetet vehetünk kezünkbe; beszerzését inkább szakkönyvtáraknak javasoljuk.