Kemény István az 1980-as évek eleje óta van jelen a magyar irodalomban, és költőként történt bejelentkezése mindjárt szembefordulás volt az akkori líra – általa belterjesnek tartott – világával és hangzásával. Egyrészt szembefordult az 1960-as évektől kiterebélyesedő neoavantgárddal, másrészt visszakövetelte az irónia jussát, harmadrészt – immár a 2000-es években – meghirdette a közéleti témákhoz való visszatérés programját. Kemény István élt ugyan a posztmodern líra bizonyos módszereivel (mint a témától való radikális eltávolodás, az újrafogalmazás), ugyanakkor óvatosabb újító volt, mint számos pályatársa (Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Kukorelly Endre). Ő a posztmodern líra egy egészen különálló, egyedi változatát képviseli. Indulásakor a korai posztmodernre jellemző mitikus fölfogás és látásmód jellemezte megszólalásait, és alkalmazta a prózára is jellemző mágikus realizmus eszközeit (Idilli; Hasonlatok; Feltételesen szabad asszociációk; Az élők). Azután az 1990-es években következett be költészetében az a fordulat, amelynek következtében nagyobb hangsúly helyeződött verseiben az iróniára, a paródia eszközeire, a játékosságra, a nyelvi poénokra; nála is megjelent az álorca, a csillogó felszín megmutatása és a sötét mély sejtetésének dichotómiája, de ezúttal is mértéktartóbban, szelídebben, mint hasonló eszközökkel élő pályatársainál (Kovács András Ferenc vagy Sántha Attila). Verseinek jellemzője lett a többértelműség, a rejtjelezés (Apa barátai; A néma H; Egy nap élet; Udvari bolond egyedül). A 2000-es években vállalja a közéleti témák fölvetését, közügyi implikációkat is belesző verseibe, ilyen darabja a kisebb botrányt keltett Búcsúlevél, amelyben azt fogalmazza meg, hogyan "szeretett ki Magyarországból". A rossz társadalmi közérzet megszólaltatója lett (Fel és alá az érdligeti állomáson; A szomszédok kara; Ötvenhat), mindeközben persze nem szűnt meg nemzedéke életérzését és a maga lírai énjét megfogalmazni (Család, nulla óra; Sanzon; Remény). Sokszor magányosságára panaszkodik, máskor kiszolgáltatottságáról, alávetettségéről ír, ugyanakkor újra és újra fölbukkan verseiben az irónia, a játékosság és az "alakoskodás": "Nem sajnálok és nem vetek meg, / célt akarok és könnyű lelket" – fogalmazza meg életérzését és vágyait (Fel és alá az érdligeti állomáson). A válogatáshoz Németh Zoltán írt utószót, amely karakteres jellegrajz Kemény István négy évtizedes költői pályafutásának sajátosságairól. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"