A hazánkban csaknem ismeretlen ír író regénye 1950-ben jelent meg először könyv alakban gael nyelven; nagyon sokáig angolra sem fordították le, így – közvetítő nyelv híján – ismeretlen maradt egész Európában. A cselekmény helyszíne az író szülőföldje, Írország egyik szegényes tengerparti faluja, ideje pedig a II. világháború kora. A faluban nincs televízió, rádió is alig, az emberek ritkán utaznak be a városba, a szereplők egy része írni-olvasni sem tud. E vidéken kizárólag az ősi kelta nyelven beszélnek, ami önmagában elszigeteli a falut a nagyvilágtól – Írország e részén még a 20. század közepén is jóformán csak a szóbeliség létezett. És a regény éppen erről szól: a hírek szájról szájra terjednek, pletykák kelnek szárnyra, semmiségekről fecsegnek, a szereplők egyszerűen kitalálnak történeteket vagy jócskán megtoldják a hallomásokat. Ugyanez a suskus megy a föld alatt, a temetőben, a sáros sírok hullái között. Ők is éppen úgy pletykálnak, intrikálnak, mint az élők: pitiáner ügyek forognak fönn körükben, nevetséges sértődések, szerelmi bánatok, anyagi gondok kerülnek szóba. A regény szóáradatában nem is fontos, ki beszél, sokszor csak a beszédstílusa alapján következtethet az olvasó a szereplő kilétére. Ez az ősi ír nyelven rögzített szövegfolyam és párbeszéd-áradat kirajzolja az akkori ír falusi társadalom közérzületét, korproblémáit, és a nagyon lassan lopakodó modernizáció némely mozzanatát: megjelenik a nők viseletében a nadrág, betonút épül a környéken. Mégis ennek zárt, a részletek megismerése után is ismeretlenül maradó ír világnak a képe jelenik meg a regény textusában, ugyanakkor a szereplők galériája és emberi vonásaik nagyon is ismerősek, hiszen a gyász, a szegénység, a kiszolgáltatottság, a sértettség, a szerelem elmúltának fájdalma mindenki számára ismert. Ó Cadhain erre az ismeretlen-ismerős kettősségre építi regényét; zsenialitása meg abban mutatkozik meg, hogy a múltat idéző ősi világ nívótlan szövegeiben az örök emberit mutatja föl, mégpedig monológok és dialógusok által. A kötetben népes szereplőgárda vonul föl, élők és holtak; csak főszereplőből 14 van, hozzájuk társulnak a szomszédok, ismerősök, rokonok, és mindegyikük régi ír nevet visel, beszédük is a kelta helyi dialektusa. Ez a csaknem szociológiai pontosságra törekvő, szinte a valóságirodalom határán álló, szövegrögzítésen alapuló regényvilág olykor átcsúszik a halál, a síron túli élet misztikumába, a másvilág dimenziójába. A legutóbbi évekig ismeretlen regény – az angol fordítások elkészülte után – könnyen világirodalmi szenzáció lehet. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"