Lőrinczy Attila Méz és áfonya (Székesfehérvár, Vörösmarty Társaság, 2006) című önéletírását vagy inkább memoárját folytatja jelen kötetében. A szerző 1956-tól a rendszerváltásig, 1989-ig idézi fel az eseményeket, a környezetében élő személyeket. A család, a tanárkollégák, az iskolaigazgatók mellett felsorakoztatja tanítványait is, akikkel az irodalom, a nyelvek szépségeinek, rejtelmeinek kutatása mellett Magyarország felfedezésére, gyalogtúrákra is vállalkozott. A mesélős, sztorizós memoár Székesfehérvárhoz kötődik, de tanulságait tekintve egész korrajzzá áll össze. Az előszót jegyző Szele István a szerző erényei között az őszinteséget, a hitelességet hangsúlyozza: "Olyan ember ő, aki nem akar megfelelni senkinek és semminek, a tisztesség nem engedné, hogy mást írjon, mint amit gondol. Ritka erénnyel áldotta meg a sors: mindenkiben és mindenben a jót látja meg. Aki belátja, hogy az emberi gyarlóság, az önzés, a köpönyegforgatás mindennapi közegünk, az békében tud lenni önmagával és embertársaival is, ezért nyugalma nem csak irigylésre méltó, de megnyugtató is..."