A hányatott sorsú színművész mélylélektani ihletésű alakításaival maradt meg a színházba járók és a mozilátogatók emlékezetében. Arról volt nevezetes, hogy rövidke karakterszerepekből is főszerepet volt képes -- önmagából – növeszteni. A Dégi János összeállította kötet voltaképp a színészről szóló szöveggyűjtemény, afféle irodalmi breviárium, amely az életút állomásait követve közöl Dégi Istvántól származó, illetve róla szóló szövegeket: verseket, vallomásokat, egykori hírlapi jegyzeteket, leveleket, kritika- és interjúrészleteket, vagy az utókorban született emlékezéseket. A színész alkalomszerűen maga is írt verseket, rövidebb-hosszabb jegyzeteket, mint mondta: „Az írás akkor jött elő, amikor kielégületlen voltam, kevés volt az, amit a színpadon nyújthattam”. Adott néhány interjút a korabeli lapoknak (Film, Színház, Muzsika; Pesti Műsor; Élet és Irodalom), valamint róla is jelent meg – igaz, eléggé szórványosan – kritika, kisportré, méltatás. Az életrajz kronológiája szerint haladó kötet kilenc fejezetben ad képet a színművész életéről és munkásságáról. Az első rész (Makó, 1935-1949) rendkívül keserves gyermekkorról árulkodik: igen szegény és durva környezetben nőtt föl és eszmélkedett a gyermek Dégi István, és ez egész életére súlyos kihatással volt (Nagyapám). Versei szűkszavúan sokat mondók, szinte csak jelzik a gondolatot, érzést, emléket – ilyen például a Gyermekkorom: „Verés / Nullásgép / Nagyapám / Maros / Rongylaszti…” Az 1950-es években fizikai munkás volt, traktoros, rakodó és kovács (Dunapentele, Almásfüzitő, Budapest Ganz-MÁVAG 1949-1955). Szinte behozhatatlan hátránnyal, lemaradásokkal került a Színművészeti Főiskolára; így először is le kellett szoknia ő-ző tájszólásáról, és be kellett pótolnia azt a műveltséganyagot, amit évfolyamtársai hazulról hoztak (Színház- és Filmművészeti Főiskola 1955-1959). A következő hat fejezet hat különböző színháznál eltöltött éveit, évtizedeit örökíti meg; Dégi István játszott a debreceni Csokonai Színházban (1959-1967), a Madáchban (1968-1976), a József Attila Színházban (1976-1979), a miskolci Nemzeti Színházban (1979-1982), a Vígszínházban (1983) és haláláig a Játékszínben (1984-1992). Minden korszakának valamennyi dokumentuma a sebzettségéből eredően is nagyon érzékeny, ugyanakkor szangvinikus természetű művésznek állít emléket, e vonásait tükrözik kevés szóval sokat mondó versei is, mint a barátjában csalódott ember fájdalmát megörökítő Barátaimnak hitt…: „Keressük egymást, mint szájban a Nyelv / az ajtókilincsen hagyott tejfogat. / (…) Gyolcsom alá genny folyik / Mint léket kapott ladikba / Víz!”. A róla szóló írások szerzői között vannak pályatársai (Lukáts Andor, Tahi József), esztéták, színházi szakírók, újságírók, kritikusok (Molnár Gál Péter, Szathmáry István, P. Bodzsár Erzsébet, Bényei József) és költők (Szervác József) egyaránt. A Dégi-szöveggyűjtemény mozaikosan ugyan, de megkapó és emberközeli módon rajzolja ki a színművész önsorsrontó alkatát és emlékezetes művészi teljesítményét, magánéletének nehézségeit és hiteles alakításait. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"