Az egy kötetbe fogott nagymonográfia és szöveggyűjtemény szó szerint hiánypótló irodalomtörténeti kézikönyv, amelynek összeállítását legalább két súlyos tényező indokolta. Az első és alapvető történelmi tény, hogy 1920 óta a magyar és a magyarországi irodalom határai nem esnek egybe; Trianon után az elcsatolt területeken (kiváltképp Erdélyben) igen jelentős magyar irodalom bontakozott ki, viszont a külhoni irodalmak teljesítményéről a hazai közvélemény alig kapott tájékoztatást. A második szempont irodalomtörténeti jellegű, éspedig az, hogy az 1908-ban megjelent Nyugat, amely az irodalmi modernség megtestesítője volt, nemcsak termékenyítőleg hatott irodalmunkra, de torzítóan is, azzal, ahogy a folyóirat írótábora kisajátította a maga számára az irodalmi megújulás és a valódi értékteremtés fogalmait, egyedül magát nevezve ki a progresszió és a valódi esztétikum letéteményesének. Ez az egyoldalú szemlélet még az ezredforduló után is hatott, hiszen a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András által szerkesztett A magyar irodalom történetei I-II. (2007) ezt a szemléletet képviselte, miközben mellőzte a konzervatív fölfogású, nemzeti elkötelezettségű, népi ihletésű irányzatokat és alkotókat. Ezzel szemben e kötet főszerkesztője, Takaró Mihály azt vallja, hogy a 20. század teljes magyar irodalma három pillérre épül: a szabadkőműves befolyás alatt álló és alapvetően liberális fölfogású Nyugat (1908–1941) képviselte irányra, a keresztény, nemzeti, konzervatív pólusra, amelyet a Herczeg Ferenc-féle Új Idők (1894–1944) jelenített meg, végül az erdélyi magyar irodalomra, amelynek legfontosabb orgánumai a Pásztortűz (1921–1941) és az Erdélyi Helikon (1928–1941) voltak. E hármas fölosztás szerint épül föl a kötet első része, az Irodalomtörténeti kézikönyv, amely két-két időmetszetben (1920–1945, 1945–1990) tárgyalja a magyarországi és az erdélyi literatúrát. Valamennyi korszak- és területi fejezet előbb áttekintést ad a szóban forgó időszak irodalmának főbb irányzatairól, írócsoportjairól, majd a kiemelkedő életművet produkáló alkotók önálló alfejezetei következnek, így például az 1920 és 1845 közötti hazai irodalom vonatkozásában a korábban mellőzött Herczeg Ferenc, Tormay Cécile, Szabó Dezső és Sinka István; a két világháború közötti erdélyi literatúrából Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Kós Károly, Kuncz Aladár, Nyírő József, Bánffy Miklós, Wass Albert és Tamási Áron – tehát korántsem csak a konzervatív szemléletű alkotók. Egy-egy rövid összefoglaló fejezet megemlékezik a kárpátaljai és a felvidéki magyar irodalom jelenségeiről és kevésszer emlegetett íróiról, költőiről. A függelékbe kerültek a kelet-közép-európai rendszerváltozások utáni évtizedek irodalmainak ugyancsak területi szempontú összefoglalói, illetve a szakirodalmi bibliográfia. A vaskos kötet második fele a csaknem 400 oldalas Szöveggyűjtemény, ahol az 1920-as évek elejétől az ezredfordulóig terjedő közel száz év olyan alkotóitól vett szemelvények olvashatók, akiket a nagy irodalomtörténeti összefoglalások eddig mellőztek vagy nem jelentőségüknek megfelelően, esetleg torzító módon tárgyaltak; magyarországi vonatkozásban például Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Sánta Ferenc, Utassy József; Erdélyből Tompa László, Nyírő József, Wass Albert; Kárpátaljáról Tamás Mihály és Kovács Vilmos; Felvidékről Mécs László; Délvidékről Szirmai Károly, Német István vagy Tari István. A súlyos kötet anyaga végül is úgy épül föl, ahogyan a 20. század egyik legjelentősebb irodalomtudósa, Horváth János mondta: „Mert hisz’ a mi kérdésünk csak az lehet, mikor mit tartottak irodalomnak, nem az, hogy mi mit ta