„Polónyi István ugyan közgazdász és oktatásgazdászként kezdte, de már jó néhány évevalójában oktatáspolitikát művel, amihez nagyon jól használja fel az oktatásgazdasági megközelítést. Az utóbbi években a könyvei, írásai kifejezetten oktatáspolitikai elemzések. Ettől ilyen izgalmasak, és ezért nem csak közgazdászhallgatóknak tanítják írásait, hanem politológusok, szociológusok és pedagógusok is érdeklődve forgatják azokat.” (Lukács Péter) Az elmúlt másfél évtized oktatáspolitikája nem volt képes – de alighanem úgy is megfogalmazható, hogy nem volt szándékában – kezelni az oktatási rendszer, a tanulók, illetve az iskolák egyenlőtlenségeit. Ennek nyomán a hazai oktatási rendszer kasztosodott. Végeredményben az elmúlt több mint tíz év bebizonyította, hogy az illiberális oktatáspolitika nyomán a beszűkített kondíciókra, központosításra és autonómiamegvonásra épülő közoktatási rendszer teljesítménye végletesen deficites. A felsőoktatás is társadalmi státusz szerint tagozódik. A legalsó rétegeknek, az iskolarendszerből kimaradóknak vagy a középfokról érettségi nélkül kilépőknek semmi esélye a továbbtanulásra, az érettségit adó szakképzésben végzetteknek is legfeljebb csak a főiskolákon (vagy új, önfényező/önámító nevükön, alkalmazott tudományok egyetemén) van esetleg hely, a középosztály fiataljai a vidéki nagy egyetemekre kerülhetnek, a felső rétegek a fővárosi elitegyetemekre, az elit gyermekei pedig külföldi felsőoktatási intézményekbe. „...a modern gazdaságokban a nemzeti jövedelem oroszlánrészét a humán tőkéből származó hozamok teszik ki, és a humán tőkébevaló befektetés a gazdasági növekedés motorja”. (Krueger, 2015). A könyv arra mutat rá, hogy Magyarország ezt a motort elveszítette, mert lerombolta az iskolát.