Szlukovényi Katalin a köznapi helyzetek megörökítője, ám ez a köznapiság nem egyszerűen versei tárgyára, motívumvilágára, hanem egész szemléletére érvényes, mert intim közelségből nézi a világot. A közelség viszont nem a mikroszkóp fölnagyítását jelenti, hanem a nagyon valóságost, az életes képet: „Vonatból. Közel / rohannak a fák. Csupán / távol láthatók” (Útközben). Verseiben a kiindulás leggyakrabban valami egészen egyszerű, profán helyzet: fölméri, hogy ahány óra van a lakásban, az mind más időt mutat (2014), ebédet főz (Most), szemléli a szobában szerteszét heverő zoknikat (A nagy harci helyzet), vagy épp békésen úszik (Tengerszem). Ezekben a köznapi helyzetekben látja meg a maga ironikus módján a létezés groteszk vagy abszurd vonásait. Vagyis számára a köznapiság nem egyszerűen a vers indításának pozíciója, hanem a mondandó burka, az a valóságdarab, amelyből az értő figyelem, a figyelmes tekintet kibontja a jelentést, fölfedezi, hogy a valóság más, mint ami első pillantásra annak látszik. A kötet egyik ciklusának címet adó verse (Vénasszonyok nyara) arról szól, hogy az iroda ablakán betűző napfénytől is lehet napszúrást kapni. És miközben az irodák halk neszezése szinte elzsongítja a lírai alanyt, aközben rádöbben, majd eljön egyszer az a nap is, amikor számára többé nem lesz semmilyen időjárás. Vagy az időnként hízelkedő, törleszkedő macska olykor ragadozóvá válik, de mindig szeszélyes és exhibicionista marad (Cicatrix). Szlukovényi Katalin látszatra apró valóságdarabkákat ábrázol, ám költészetében az az eredeti, hogy e semmiségekből képes kibontani és megkonstruálni a maga lírai glóbuszát, amely – természeténél fogva – minden olvasó számára ismerős. Ahogyan fázós kezére kesztyűt húz, az nem pusztán egy mozdulatsor, de kifejezője az individuális bezárkózásnak, a világtól való elszigetelődésnek (Fázik a kezem). Ez a gondolati, érzelmi zárványokat föltáró többszólamúság sokféle alakzatban jelenik meg, sokszor szabad versek formájában, olykor versprózákban, máskor jambikus lejtésű ritmikus strófákban. „Karácsonyfán színes égőfüzér: / rakparton mozdulatlan kocsisor. / A lassú léptű advent ideér, / s mint villamos dugóban, araszol” (Dugó). Az egyszerű képekből az irónia útján kibomló groteszk, játékosság és érzelmi hullámzás jellemzi ezt az olvasókhoz közel férkőző költészetet.