"Egyetlen ragyogó nap az élet kicsinyített mása" – írja összefoglaló érvénnyel a Budapesten élő izraeli költő. A kötetének is címet adó vers szinte mindent elmond Uri Asaf költészetéről, hiszen benne van a szerző univerzalizmusa, a nagy egész látásának képessége, a végső kérdések összefoglaló szempontú pertraktálása. A költő a tér, az idő és a lélek végtelenségében próbálja kijelölni a személyiség helyét. Némi leegyszerűsítéssel úgy is mondhatnánk, hogy minden verse egy-egy kísérlet az univerzumban élő ember helyének kijelölésére. Egy ülő embert ábrázol a költő – aki nem mellesleg képzőművész is --, ahogyan a könyökére támaszkodva a padlót bámulja, így idéződik föl benne a történelem, a vészkorszakra eső kisgyermekkora (Földben duzzadó magok). A hegyes-völgyes galileai tájban az emberi életút kacskaringóit térképezi föl (Testvércsillag). Figyelve saját lélegzését, emlékeztet az első magzati lélegzetvételre, és fölrémlik előtte az utolsó, az élettől búcsúzó sóhaj (Az élet kezdetén). Ebben a lírában meghatározó szerepe van a táji motívumoknak, a Szentföld, a Jordán folyó völgye, a Holt-tenger, Izrael tengerpartja, Jeruzsálem vagy Jerikó látványának, de megjelenik költészetében a magyar táj is, a budai Hárshegy, Szigliget, egy pesti utca képe, azután a távolabbi Lemberg, London Berlin vagy egyenesen az Édenkert. Uri Asaf úgy tekint a világra, mint a sajátjára, hiszen a bejárt és versbe foglalt vidékek mind-mind őt, a költőt gazdagítják; egy-egy utca, épület, kert az ő benső világát építi-szépíti (Édenben elvetett mag; Almazöld; Kék gyöngyházra írt levél). Főként prózaverseiben érezni a költő létszemléletének határtalanságát, lírai alanya végtelen perspektíváját, azt a szemléletmódot, amely szerint minden porszem, virágszál, falevél vagy futó pillantás a nagy egész része, a világegyetem alkotóeleme. Ebben az univerzumban nem létezik elhanyagolható részlet, csekély fontosságú elementum, Uri Asafnak egy kéve gabona látványa ugyanolyan fontos, mint maga az isteni teremtés műve. Ebben a részleteiben ábrázolt univerzumban keresi a helyét az amúgy archimédeszi ponton álló költői én, aki megfigyelője, ábrázolója a mindenségnek. A költő – vérbeli képzőművész módján – eleve képekben lát, színes ábrákból bontja ki az egész emberi és természeti glóbuszra vonatkozó mondandóját. És az általa ábrázolt univerzum kettős kiterjedésű: részben a végtelen űr felé, részben a lélek belső végtelenje felé mutat. És a kettő metszéspontjában áll a költő, a festő, aki meg is tudja örökíteni e kétféle végtelent. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"