1929-ben jelent meg először Makkai Sándor Bethlen Gáborról szóló kismonográfiája. Erdély jeles történelmiregény-írója és református püspöke az akkor alig egy évtizede kisebbségi sorba jutott magyarságnak mintegy példaképül állította az erdélyi fejedelmet, aki „az emberi életerőnek, a magyar sorsnak és a lelki embernek egyik leggazdagabb, leghatékonyabb, legmaradandóbb hordozója és példája”. Makkai Sándor nem akart tudományos művet alkotni, a szerethető és példaadó ember portréját szándékozott megalkotni, olyan jeles személyiségét, akinek a hatását az akkori jelenben akarta érvényesíteni. Természetesen fölhasználta a történészek (Szekfű Gyula, Szilágyi Sándor, Angyal Dávid és mások) adatait, megállapításait, de ő a fejedelem lelki alkatát rajzolta meg az életrajz keretében, illetve a protestantizmus és az erdélyiség eszméinek összefüggésében. Ugyanis Makkai a protestáns hitű erdélyi magyar karakterét szőtte a Bethlen Gábor világszemléletének jellegzetességei közé. A szerző kiemelte, milyen fontos szerepe volt a fejedelemnek az erdélyi vallásszabadság fönntartásában, noha elkötelezett református volt, és a protestantizmus talaján állva fogalmazta meg a maga és uralkodása küldetését. Lelki emberi mivolta főleg abban nyilvánult meg, hogy Istennel szemben gyermeki alázatot tanúsított. Makkai tudta, hogy az utókor a fejedelmet eléggé ellentmondásosan ítélte meg; ő azonban nem is bírálta, nem is magasztalta, hanem amellett érvelt, hogy erényeivel és gyöngéivel együtt a magyar lelki alkatot és jellemet testesítette meg, ez nyilvánult meg kiválasztottsága sorsában is. Ez a sors pedig az egyedülvalóság: „Egyedül élt az emberek között, mint nemzete is a világban. Az egyedüliség magárahagyottságot jelent, de önerőből való életet is. Lelki arcán a magárahagyottság tragikuma sötétlik, de ezt a sötétséget körülsugározza a leverhetetlen magyar életerő biztató fénye is.” Makkai Sándor alig egy évtizeddel Trianon után a megcsonkított nemzet életösztönét megtestesítő Bethlen Gábort állította példaképül a magyarság elé. Az író könyve bevezetésében utalt a történettudomány által föltárt forrásokra és az ezekből levont tényszerű következtetésekre, majd fölidézte a fejedelem gyermekkorát, sorsa alakulásának körülményeit – így korai árvaságát --, majd tudatosan kialakított életformáját, amely az önállóság erején alapult. Kiemelte, hogy Bethlen Gábor az ellenfeleivel szemben szellemi értelemben is fölényre törekedett, és tudatosan vállalta az uralkodás jelentette szolgálatot. A fejedelemséget küldetésnek fogta föl, ehhez társult erős önbizalma, hite a legyőzhetetlenségben. Ugyanakkor nagy terveit, gondolatait a kora nem értette meg, ilyen tekintetben csakugyan magányos volt. A kiadáshoz Sebestyén Mihály írt bevezető tanulmányt (Bethlen Gábor utókora), a könyvet a fejedelem életrajzi kronológiája zárja. A kismonográfia a Bethlen Gáborról szóló irodalom alapművei közé tartozik, de nemzetkarakterológiai szempontból is figyelemre méltó munka. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"