A néprajzi dolgozat a Duna–Tisza köze 31 településének gazdasági viszonyain keresztül elemzi a paraszti gazdálkodásban a 20. században végbement változásokat. A tanulmány első fele a szakirodalom eredményeire és a korabeli statisztikai adatokra támaszkodva bemutatja a vidék mezőgazdaságának fejlődését a 19. század második felétől a 20. század közepéig. A sűrűn lakott és rossz talajminőségű földekkel rendelkező régióban már ekkor is kiemelt jelentősége volt az intenzív, munkaigényes kertgazdálkodásnak, amelyhez aztán a század második felében is ragaszkodtak a vidék lakói. A kötet gerincét alkotó második rész a szerző által több mint két évtizedig folytatott terepmunka alapján terménytípusok (többek között paprika, zöldségfélék, dohány, spárga) és termelési technikák (fóliázás) szerinti csoportosításban mutatja be a kertgazdálkodás sorsát a hatvanas évektől napjainkig. A kutató által készített, a termelés folyamatát és az eszközöket részletesen dokumentáló fotókkal kiegészített tanulmány a hagyományos termelést a „jól bevált újjal” ötvöző „utóparaszti” gazdálkodás egy jellegzetes példáját adja.