Grecsó Krisztián új verseinek gyűjteménye magában hordja a súlyos betegségből fölgyógyult ember tapasztalatait, fölismeréseit, következtetéseit, így azt is, hogy a lírai alany új emberré lett, olyanná, aki egyszerre idegen és szerethető, és akivel a régi énje is csak most ismerkedik. E gondolati sajátosság mutatkozik meg abban is, hogy költeményei a 20. századi magyar líra nagy számvetőinek szellemét és alakzatait idézik, Babitsot, József Attilát vagy Pilinszky Jánost. Mindjárt az első, a Balázsolás című ciklus Babitsot reveláló módon szól a beteg ember kétségbeeséséről és reménykedéséről, kisgyermekkora rajongó Isten-hitéről, az életére visszatekintő férfi emléksorozatáról, Babits nevezetes beszélgető füzeteiről, az imádságról, a beletörődésről és a gyógyulás utáni első bátortalan lépésekről. A halál közelsége számvetésre késztette a költőt, egyben kitágította szemhatárát, hiszen a hit végtelensége is földerengett előtte: „A szenvedés sosem volt imádság, / Imádkozni az tud, kit megtűr az értelem” (Magánapokrif). Az Érkezési oldal című fejezet az önmagát térben és időben megfigyelő és láttató költő önportréit sorolja. Fiume, egy belvárosi utcasarok, egy pályaudvar vagy a közelítő tél lomha délutánja – mindmegannyi helyzetrajz, amelynek végső kicsengése az idő dimenziójára utal: az elmúlásra, a fájdalom enyhülését remélő órákra, és arra, hogy a szenvedés élesebben látóvá teszi az embert: „Mélán inog a méltóság bennem, / Mint fakó, fáradt lámpa ég, / A csillapítót, ha bevettem, / Ereszthet a percek járma még” (Közelítő tél). Grecsó Krisztián egyik alapvető fölismerése, hogy az ember a maga számvetéseit időről időre újrakezdi, folyvást idézgeti a múltját, és az emlékeit jó esetben a szeretet és az erkölcs mérlegére teszi. Ám ez az emlékező, számvető mérlegelés nem öncélú, nem önérdekű művelet, hanem a megigazulás, a lelki nemesedés egy-egy állomása. És ezeken az állomásokon a szűkebb vagy tágabb világ mindig új arcát mutatja az embernek, tanulság erre a Nyelvsiló című ciklus megannyi darabja, miközben költőelődeire (Juhász Ferenc, Sziveri János) is hivatkozik. A Legjobban nélküled című fejezet a reménytelenségen, a haláltudaton győzedelmeskedő szerelem verseinek foglalata. Grecsó Krisztián nyugatos atmoszférájú, klasszikus formakultúrája, cizellált versbeszédű, igézetében és stílusában is a legnagyobbakat idéző lírája a saját példáján az emberi létezés legnagyobb horderejű kérdéseinek példázatát nyújtja. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"