„Kali Ágnes versei egy ököllel összetört tükör szilánkjaira emlékeztetnek, amelyeket vérző kézzel próbálunk újra egymás mellé illeszteni” – írja róla egyik elemzője. Valóban, mintha egy tükör elcsúszott darabjaiban látnánk a világ szétzilált, fragmentált képét; a látványszükségképpen torz, mégis intenzív benyomást kelt a szemlélőben. Radikális sorok váltakoznak súlyos elhallgatásokkal; éles kijelentések tűnnek föl, de mögülük megfoghatatlan távlatok derengenek föl; a költő olyan erőteljesen szólal meg, hogy az helyenként megdöbbentő, miközben azt is érezteti, a lényeg kimondhatatlan: „kötözz magadhoz, vagy én kötöm rád magam, / te vályogtéglahattyúfa. / ha nem ügyelünk, csak te maradsz nekem. / lehámlik rólam a valóság, itt maradok / egy sikoltásnyira tőled” (4).