Az utópiaíró Szathmári Sándornak (1897-1974) ott a helye a műfaj klasszikusai között, Jonathan Swift, H. G. Wells, Anatole France, Aldous Huxley és Karinthy Frigyes társaságában, mégis kevesen ismerik a nevét, művei közül is legföljebb a Kazohiniát (1946). Tófalvy Éva több évtizedes kutatómunka után alkotta meg az íróról szóló monográfiáját, amely a hagyományos „élete és munkássága” típust testesíti meg. Sokágú és alapos kutatásra volt szüksége már ahhoz is, hogy pontosan fölidézhesse az író gyermek- és ifjúkorát. Kötete első fejezetében aprólékosan föltárja Szathmári igen nehéz gyermekéveit, amelyeket a szülei szigora éppen úgy meghatározott, mint a család folytonos költözése, majd a trianoni döntés, amelynek következtében az erdélyi Lugosról áttelepedett Budapestre, a kilátástalan nyomorba. Tófalvy Éva olvasmányosan eleveníti föl az író fiatal éveit, nemkülönben izgalmasan térképezi föl szellemi tájékozódásának sokirányúságát, ellentmondásosságát. Szathmári világképének kialakulásában egyformán szerepe volt a keresztényszocializmusnak, az eszperantó nyelv nemzetközi gondolatának, Karinthy utópiáinak (Utazás Faremidóba, 1916; Capillaria, 1921), Szabó Dezső nagyhatású eszméinek, de még – átmenetileg – az antiszemitizmusnak is. A későbbi munkásságára nézve meghatározó ifjúkor aprólékos fölidézése után tér rá könyve második felében Szathmári műveinek ismertetésére, az 1930-as években írott Hiába-trilógia köteteire (Múlt; Jövő; Jelen), a fő művének tartott Kazohiniára (1941, 1946), és szól eszperantó nyelven írott munkáiról is. A szerző az életrajz kronológiájába illesztve tárgyalja az író munkásságát, majd a Kazohinia megjelenése utáni évtized hallgatását, az író belső szellemi emigrációját. De beszámol arról is, miképp támogatta őt Keresztury Dezső, és hogy Szathmári milyen végrendeletet hagyott hátra, miként búcsúzott tőle kevés számú tisztelője. Egyik munkatársa, Kuczka Péter írta Szathmári nekrológjában: „Sok mindent leírt Szathmári Sándor, de legalább ugyanennyi megíratlan műve lehetett, hiszen miközben annyi mindennel foglalkozott, nem ért rá igazán írni”. Tófalvy Éva életrajzba, pályaképbe illesztett monográfiájából kibomlik az író rendkívül precízen megrajzolt emberi portréja és megismerhető belőle valamennyi fontosabb munkája, az eszperantó nyelven írt újságcikkekig menően. Ráadásul a szerző több, eddig lappangó kéziratra is rátalált, ezek ismertetéseit, elemzéseit is beépítette könyvébe. A tudományos igényű, filológiai pontosságú, szakirodalmi hivatkozásokkal megtűzdelt kötet szinte egy regény olvasmányos stílusában beszéli el hőse életét és mutatja be félig-meddig elfeledett munkásságát. E kettősség a szerző nyilvánvaló célját szolgálja, nevezetesen, hogy a műfaj klasszikusaihoz mérhető életművét mind a szűkebb literátussal, mind a széles olvasóközönséggel megismertesse. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"