Az eddig fordítóként ismert Béresi Csilla először verseskötettel jelentkezett (A tükör peremén, Budapest, Underground, 2015), s most egy érdekes képzőművészeti esszében a szivárvány- és az égábrázolások művészettörténetét tekinti át a középkortól a 19. század festészetéig. A szerző állítása szerint unokaöccse talált rá egy kukából előbányászott borítékban a közölt műtörténeti gyűjteményre. „Nem csupán a szivárvány jelentett többet önmagánál, de a fény és az égi fények is valami nem evilágit sugároztak mindig is magukból az ember számára” - állítja benne a névtelen szerző. A színes művészeti reprodukciókkal illusztrált kötet tehát egy postai küldeményt és Béresi Csilla naplóját tartalmazza, amelynek lapjai kicsit összekeveredtek. A „futóbolond” szerző – aki ennek nyomán a neoplatonizmus hatását is felfedezni véli a vizsgált képtípusnál – naplójából kiderül, hogy valóban földönfutó, albérletből albérletbe költözik, miután elvesztette a lakását. A napló feljegyzéseket tartalmaz aktuális lakhelye, egy lakótelep életéről, lakói ellesett, kihallgatott mondatfoszlányaiból. Piaci évődések, átkok, pillanatképek újszülöttnek örvendő szülőkről és gyermeküket vesztett öregek magányáról… E pillanatképek úgy feszítenek hidat az esszé képei köré az itt és mostból, akár egy szivárvány vízcsepp-prizmái, fanyar ellenpontjául az „örök kérdéseknek”. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"