A filozófus Vajda Mihály a memoárjában életútja állomásait, fordulatait csak olyan mértékben idézi föl, amilyen mértékben szükséges eszmélkedése útjának, gondolkodása fejlődésének pontos megértéséhez. Édesanyja, édesapja alakját is abból a nézőpontból rajzolja meg, hogy személyiségük miképp hatott az ő gyermeki fejlődésére. Édesanyja intellektusa volt számára a követendő példa; édesapja a maga beletörődő, megalkuvó természetével inkább az ellenpélda. Vajda kifejti, hogy igazi, összefüggő emlékei csak 1944. március 19-től, a német megszállás napjától vannak, hiszen ettől kezdve kellett tudatosítania magában, hogy zsidónak született, hogy véget ért a gyermeksége, hiszen sárga csillagot kellett viselniük, majd „csillagos házba” kellett költözniük. Ezek voltak azok az események, ahonnét eszmélkedése valódi történetét számítja. A II. világháború után szinte azonnal megérzi, hogy az épülő új világ is hazug, álságos és taszító; és miközben idegenkedve hallgatja Rákosi Mátyás szónoklatait és nem érti a Rajk-pert, aközben maga is dönteni kényszerül: hol tanul tovább, miben akar hinni, milyen utat követ. Fölveszik a budapesti egyetemből önállósult Lenin Intézet filozófia szakára, és ő hinni akar a szocializmus eszméjében, ha csak nem akar – miként akkor gondolja -- még egyszer „a nyilas brigantik áldozatává válni”. Ő is ott menetel 1956. október 23-án az egyetemistákkal, de néhány nap múlva megriad a fegyverek zajától, és visszakívánja a rendet. Még a forradalmat követő megtorlások idején sem ábrándul ki az eszméből és a rendszerből, csak az 1960-as évek végén döbben rá tévedésére. Ám még akkor is úgy tartja, létezik a szocializmus tiszta eszméje és létezik a „rendszer” rossz gyakorlata. Nem is akar KISZ-tag lenni, később mégis úgy gondolja, be kell illeszkednie, hiszen az akadémia Filozófiai Intézetébe csak párttagként veszik föl: „élni akartam, kipróbálni magam; filozófiával akartam foglalkozni. Hát megkötöttem a magam kompromisszumát”. Ez a kompromisszum az 1970-es évek első feléig tartott, amikor gondolkodói körét, Lukács György Budapesti Iskoláját a hatalom belső száműzetésbe vagy valóságos emigrációba kényszeríti. A memoár utolsó fejezete a Budapesti Iskoláról szól, az mentorukról, Lukács Györgyről, a körre ránehezedő Fehér Ferencről, meg Heller Ágnesről, Bence Györgyről, Radnóti Sándorról és másokról. Vajda úgy érzi, akkor tudja a maga útját járni, ha kilép Fehér Ferenc árnyékából. Az emlékezés 1977-tel zárul, avval az esztendővel, amikor huzamosabb időre elhagyja Magyarországot, és Brémában vendégtanár lesz. A memoár csakugyan szerzőjének szellemi fejlődésrajzát adja, ezen felül fölsejlik belőle az 1944 és 1977 közötti évtizedek hazai szellemi életének jókora szelete, egy értelmiségi generáció és csoportosulás jellegrajza, miközben a szerző nyíltan vállalja tévedéseit is, hiszen visszatérő fordulata, hogy sok esetben ma sem tudja, akkor hogyan kellett volna döntenie, miért gondolta ezt vagy azt. A kötet tehát fontos dokumentuma a II. világháború utáni értelmiségi lét történetének is. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"