A szerző a két világháború közötti magyar költészetben ábrázolt halálélményt elemzi három költő – Dsida Jenő, Radnóti Miklós és József Attila – munkásságában, éspedig elsősorban poétikai szempontból, de kitér a téma líratörténeti és eszmei­ideológiai vetületeire is. Nem csupán a halállal kapcsolatos jelentéseket kutatja föl a három költő munkásságában, de figyeli az 1920­as évektől kezdődő két évtized magyar lírájának szerkezeti, nyelvi változásait is. Az elemzett művek poézisében az elmúlás, a halál, a semmi fogalmi megjelenítésének vizsgálatakor a szélesebb jelentéskörű távollevő gondolatával, a hiány fogalmával is számol. A szerző természetesen utal a három költő életrajzában jelenlévő halál közeliségre is: Dsida Jenő súlyos szívbetegségére, Radnóti Miklós politikai­történeti kiszolgáltatottságára és József Attila szociális, mentális, alkati állapotára. Mindeme kérdések vizsgálatakor összehasonlítás céljából segítségül hívja Kosztolányi Dezső és Weöres Sándor korabeli munkásságának egy­egy szegmensét is. Lapis József szerint a líra nyelve a legalkalmasabb a különböző témák legérzékletesebb megjelenítésére, nemcsak szemantikai, de performatív értelemben is. A versbeszéd a maga képi sűrítettségével, retorikus elemeivel, figurativitásával, hangzásával olyan területeket is képes megközelíteni és ábrázolni, amelyek a racionális megismerés számára nehezen elérhetőek. A költői nyelv varázslata – többek között – abban is áll, hogy a másként elmondhatatlant is képes kifejezni. A szerző szerint a halál leggyakrabban úgy jelenik meg a két világháború közötti magyar költészetben, mint a jelen nem levő hiánya, az ő megszólítása, az idegenség reflexiója, a megismerhetetlen létezésének bizonyossága. Mindhárom költő narrációjának, nyelvezetének, stílusának jellemzőin keresztül mutatja ki a halálmotívum jelenlétét és életművükben betöltött jelentőségét. Nagy irodalomtudományi, illetve nyelvészeti részlegek állományába tartozó kiadvány, amelyet tekintélyes jegyzetapparátus egészít ki. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"