"Jó ízlésű ember az én koromban már nem él" - állítja Kertész Imre kötete záróakkordjában. S ha mégis létre lenne ítélve? Nos, úgy fest, hogy akkor övé a bizonyos határmezsgyén már túl levők feltétel nélküli szólásszabadsága; egyebek mellett a múlt eseményeiről, érzéseiről szóló kíméletlen, szívszorítóan őszinte beszámoló lejegyzésének, illetve a "halálnapló" vezetésének joga. Mindehhez a vezérszálat egy soha meg nem született regény, A szodomai magányos (anti)keletkezés-krónikája adja: az említett történet több mint hatvan éve, az ötvenes évek óta foglalkoztatta Kertészt, ám megvalósítani sem akkor, sem később, sem most nem sikerült - s tán jól is van ez így. Erre a vázra épül fel a mű szövegteste részben a közelmúltban (a 2001 és 2009 között) papírra vetett naplójegyzetek felhasználásával, részben az író irodalmi kísérleteiből, vázlataiból, leírt de fel nem használt irodalmi töredékeiből. A periódus domináns eseménysorozata - részben - kényszerű, az irodalmi Nobel-díj elnyerését közvetlenül megelőző és követő európai "vándorlása", amelynek során a kontinens nagyvárosait járta. Mindez idő alatt jegyezte le gondolatait, benyomásait, élményeit, amelyekben amellett, hogy Európáról (s az európai emberről, kultúráról) ír, emellett pedig azokról, amik foglalkoztatják, mint például az irodalom s a könyvek, az öregedés, illetve az egyre határozottabban körvonalazódó halál. Az összesen négy tételes könyv végén pedig (amelyben egy-egy feljegyzésfüzért egy-egy, A szodomai magányos-nak való "nekirugaszkodás" követ), egyetlen tömény mondatban elárul valami alapvetően lényegit, s nem csak magáról: "Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi". A mű igazi irodalmi csemege, a helye ott van minden általános gyűjtőkörű könyvtár polcán. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"