A költőként sem ismeretlen eszmetörténész negyedik verses kötete voltaképp poétikus önéletrajz, lírai önportré és verses útinapló együtt. A nyolc versfüzér kevéssé eseményekben, életepizódokban kifejeződő autobiográfiát ad, inkább maradandó benyomásokat, élményeken alapozódó gondolatfutamokat és emberi portrékat, és kivált a szerző önportréját. Az első rész (Családi fényképalbum) a gyermekkor emlékmozaikjában megőrződött képek gyűjteménye, egy letűnt, de máig meghitten emlegetett korszak számos állóképe: „Az udvaron nőttünk fel, de nem az utcán. Nem számítógép / előtt, de nem is a grundon” (Gyermekkorunk színpada). Megidézi budai otthonát, pajtásai arcélét, emlékezik első fényképezőgépére és az akkori Május 1. mozira. Fölidézi családtagjai alakját (A bátyám; Anyai nagyapám; Anyai ág, apai ág), és csakugyan fénykép fölötti tűnődő emlékezés módján vall a rendszerváltozás személyessé lett élményéről (A rendszerváltozás családi emlékei). A szerző külön fejezetet szentel édesanyjának (Anya), amelyben édesanyja betegségéről, kórházi és szanatóriumi kezeléséről szólva vallja meg, hogy igazán akkor értette meg, mit jelent számára édesanyja, amikor fölmerült az elvesztésének rémképe. A következő három versfüzér élete meghatározó helyszíneit idézik: Krakkót, az Adriát és Párizst, utazásai, kirándulásai emlékét. Horkay Hörcher Ferenc nemcsak fölidézi utazásai, nyaralásai emlékét, de folyton megfogalmazza visszavágyódását is e versekben: „Ha majd megöregszünk, s ha megérjük, / és ha lesz is rá elég pénzünk, veszünk egy / házat az Adrián, valahol Itáliában, közel / a tengerhez, ott vészeljük át a teleket, jó?” (Telelés Itáliában); párizsi élményeit pedig verses naplóban rögzíti (Újabb párizsi útinapló). A kötet két legpoétikusabb fejezetében (Álmok, emlékek; Tél) a szerző túllép az emlékek, élmények fölidézésén, ezek már valódi költészetként a lelkén átszűrt valóság képét rajzolják meg. Itt már az élményektől csaknem függetlenül rögzíti álmait és ereszti szabadjára fantáziáját, de mindezt valódi költő módján, vagyis valóság és látomás, tárgyias világ és képzelet vegyítésével, egy új, magasabb rendű valóságszférát teremtve (Eltévedt őz a Notre Dame campusán; Ismeretlen firenzei festő álma; A Lehullott Falevelek Múzeuma). Az utolsó ciklus (Kóda) az élettényeket immár metaforává emelő versek fejezete; darabjaiban újra láthatóvá válnak a gyerekkort idéző felvételek, földerengenek a lírikus látomásai, valamint hangot kapnak az érett ember bölcs megnyilatkozásai (Késő-modern katarzis; Ez a nyár). Horkay Hörcher Ferenc nem par excellence költő, de nem is amatőr verselgető. Egy bölcselő, aki az elvont gondolkodás ellensúlyaként újra és újra versekben fogalmazza meg a maga tapasztalatait, emlékanyagát és kivált nosztalgiáit. Az életrajziak mellett igen sok kulturális motívumot, művészeti utalást sző a verseibe, amelyeket választékos stílusban, ám a természetes élőbeszéd hangfekvésében ad elő. Önkifejező szándéka az emlékezés, ám azzal a másoknak szóló tanulsággal, hogy a bölcselő személyes élményköre olyan mély, hogy az az olvasót is megérinti. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"