A címével a keresztény ikonográfiát idéző elbeszélés, A bárány a II. világháború utolsó hónapjaiban történik valahol a Dunántúlon, ahol az ostromlott fővárosból kitelepített árva gyerekek élnek két apáca, az idős Aquila és a fiatal Stefánia nővér felügyelete alatt. Egy napon a helyi plébános magával hoz egy elbujtatni való zsidó kamaszlányt, meg egy élő bárányt, a húsvéti lakomához. A háború sodra eléri a dunántúli falut is, a nyilasok megölik a fiatal Stefánia nővért, később az orosz katonák megerőszakolják a zsidó lányt, aki emiatt véget vet az életének, a gyerekek pedig húsvétkor megeszik a bárányt, a Jézust jelképező kedves állatot, amely addig valóságos játszótársuk volt. A második elbeszélés, az Ismerősök már a korai ’50-es években történik, mégpedig az ÁVH Andrássy úti székházának kihallgató szobájában. Egy zsidó fiatalemberből akarnak vallomást kicsikarni, aki hiába hivatkozik a vészkorszakban gyerekként átélt szörnyűségekre, a nyomozók az élesedő osztályharc kíméletlenségét emlegetik. A cellájában a fiatalember fölidézi azt a különös pillanatot, amikor a nyilasoktól egy jóindulatú német tiszt segítségével szabadult meg. Ez a novella is spirituális motívumokkal átszőtt, hiszen a fiú a nyilasok meg az ávósok markában is a kaddist imádkozta. A Nyaklánc című történet kulcsmondata, hogy a náci haláltábor és a kommunista büntetőtábor abszurditásának lényege ugyanaz: „közreműködni egymás gyilkolásában a túlélésért”. A Fekete fenyő székely hősének bűne, hogy 1956 őszén sokak előtt elszavalt egy verset. A novella bonyodalmát az adja, hogy a börtönbe egy emberséges, igazságos román felügyelő érkezik, akivel mindössze egy gond van: gyűlöli a magyarokat. A székely rab és a román fegyőr vitájából bontakozik ki a kisebbség drámai sorsa. A jelképiség itt sem marad el: a fiú szabadulása után visszatér a tábor területére, hogy az ott nőtt sudár fekete fenyőből keresztet faragjon. Erdélyben játszódik az Izmael földje és a Székely húsvét is, azzal a tanulsággal, hogy zsidónak, kereszténynek, románnak, magyarnak egyként nehéz a sorsa. A példázatos történetek, a szakrális jelképekkel nyomatékosított elbeszélések a 20. századi közép-európai ember szenvedéstörténetét szemléltetik. Az eseményekből úgy látszik, a szenvedéseknek sosem lesz vége, de azután az író rámutat: mindennek rendelt ideje van, és soha semmi nem történik hiába, minden életmozzanatnak értelme van, még akkor is, ha átélői, akkor és ott nem látják be. Bükkössy György a tézisprózáiban arról vall, hogy az evilági szenvedések a megváltás teljességének részét képezik. A kilenc elbeszélés és a tizenegy vers a magyarság kálváriajárását örökítik meg – jelképi erővel és a versek esetében némi pátosszal.