Szabadka a múlt század hetvenes éveiben élte a virágkorát. Az akkor még többségében magyarlakta bácskai város olyan vívmányokkal büszkélkedett, mint az erős gazdaság, a sokszínű kulturális élet és a szórakozási lehetőségek gazdag tárháza. Elképzelni sem lehet ennél izgalmasabb terepet egy faluból odaköltöző középiskolásnak, aki a hely varázsát látva azt a mendemondát is hihetőnek tartja, hogy a Mester és Margarita Woland professzora a Bulgakov-regény végén ide tette át a székhelyét. Ez az ókori Athén mozgalmasságát idéző környezet egyszerre izgalmas és félelmetes, vonzó és taszító, így nem csoda, hogy az iskolai tananyag gond nélkül elegyedik benne a képzelet teremtő erejével, és a legendák, mítoszok gyűjtőhelyévé válik. Majoros Sándor regénye ebbe a káprázatos városba viszi el az olvasót, sokat árulva el arról a régi Szabadkáról, amelyre már az ott élők közül is csak kevesen emlékezhetnek. A szerző a maga komplexitásában ábrázolja azt a korszakot, ami egy fiatalember számára egyéniségformáló jelentőséggel bírt, ráadásul egybeesett a később jugoszláv aranykorként emlegetett időkkel. A regényben elmosódnak a valóság és a képzelet között kirajzolódó határok, miközben bepillantást nyerhetünk a faluról városba költöző diákok nehézségeibe, a nyelvi akadályaikba, a kortársak meghatározott elveken alapuló értékrendjébe, valamint az irodalom és a fizikai kvantum összefonódására, ami nem más, mint az ifjúság lehetetlent nem ismerő örök szárnyalása. A könyv játékosan vet fel filozofikus kérdéseket, és számos világirodalmi, mitológiai utalást is tartalmaz, de mindez csupán egy díszes képkeret, melynek közepén ott ragyog a csodálatos, megismételhetetlen, és ma már fájdalmas módon elérhetetlen hetvenes évekbeli Szabadka.