Az ötvenéves költő első kötetének darabjai 2002 és 2017 között íródtak, vagyis az utóbbi öt év terméséről van szó, ám ahogyan a költő maga mondja: „a kései kamaszkor ízeit hurcoló írások” ezek. Annyiban csakugyan kamaszos költészetről van szó, amennyiben a szerző szinte minden versalakzatot, műformát, szólásmódot kipróbál, ráadásul úgy, hogy láthatóan igyekszik leplezni valódi ambícióját: a mindenség versbe szövésének vágyát. A mindenséget legtöbbször az időtlenség felől közelíti meg, de sokszor az elvontság mellett a klasszikusoktól való átvételek formájában érzékelteti a nagy szellemi távlatokat. Lépten-nyomon érzékelteti, milyen terjedelmes, távlatos világot szeretne ábrázolni, illetve e világ működésének mechanizmusát kívánja megörökíteni: „Nincs itt senki, csak hatvanezer fa: / az irritáló kötött pályás növekedés hatvanezer / gátlástalan himnusza” (A rókákra nem). Máskor épp a létezés megfoghatatlanságát, sejtelmességét ábrázolja (Úgy maradtál), aztán nagyon is konkrét, köznapian egyszerű emlékeket idéz (Álomba üzen). Egyforma erudícióval szól kötött (Melyikük) és kötetlen formákban (Rehabilitáció); egymást követik a tárgyias és a látomásos versek, a szélesen áradók és az enigmatikus tömörségűek, a gondolati és az alanyi líra darabjai, a gondosan komponált és a pollúcióval megalkotott versek – mintha csakugyan az önnön tehetségét próbálgató kamasz írna. Viszont minden darab jellemzően sokjelentésű, amely vonás részint a maga gondolati rétegezettségéből, részint a költőelődöktől való átvételekből származik, hogy végül is a lehető legteljesebben ragadja meg a létezést (Transzcendens élmény; Utazásról álmodni). Olykor a lét teljességének múltját és jelenét is kutatja: „Szilánkokra tört időt ragasztgatunk. / A gyermekkorod éheznéd ide vissza. / Mikor még nem volt hanyag szeretni téged / világba hívó számolatlan élet” (Számold velem). Hegyi Zoltán Imre gyakori témája a gyermekkor, a szülők alakja, a létezést szimbolizáló természet, a betegség és az elmúlás, és gyakran a lét egy-egy meghitt helye, az élet otthonos színtere: „Nézd. Itt nő bennem. És itt fogy el. / Az a ház bal szélről a munkahelyem. / Itt telik. Meg és el. Fűt és jegel” (Hunyadi utca – Vár alatt). Igazi csapongó kamaszként egyik pillanatban belekapaszkodik egy ismerős hely otthonos hangulatába, hogy a következő pillanatban elrugaszkodjék a végtelenbe; egyszer konkrét létélményt, másszor szürreális álmot sző versbe; történelmi utalásokat tesz (Andrássy 60.) vagy az időtlenséget érzékelteti (Vetületei; A csillagok nem). Kikacsint a dalformára, ír haikut, többrészes kompozíciót és gáttalanul áradó szabad verset. Közben újra és újra visszaidézi a nagy költők ismert motívumait, szófordulatait; Radnóti Miklós, Pilinszky János, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes vagy éppen japán költők toposzai bukkannak föl a verseiben. Ezt a sokféleséget, gazdag rétegezettséget szemlélteti a kötet illusztrációs anyaga, a fekete-fehér és színes fotók sokasága is. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"