A szerző magára érti az örökmozgó jelzőt, amely a folytonos mozgást, az utazást szimbolizálja, és e folytonos úton levést jelzi a kötet 14 ciklusának címe is. Az első részbe (Saját utak) kerültek az önmagáról és hitvallásáról szóló versek; a másodikba (Hadak útja) az emberi konfliktusokról beszámolók; a harmadikba (Kátyús utak) a haragvó lírai alany önkifejezései. László Balázs voltaképp az úton levés nagyszabású allegóriáját alkotja meg e könyve 14 ciklusában, és oly módon hogy az első rész önarcképétől, tehát önmagától – nagy utat bejárva – a szülőtájig, a neki kedves, otthonos helyekig jut el (Hazafelé). De bármerre jár, bárhol kalandozik, végül is mindig ember és táj lehetséges viszonyát bogozgatja; az foglalkoztatja leginkább: mit ad a táj a léleknek, miként növeli meg a haza az embert. Vizsgálódásai során bebarangolja egész Magyarországot, horizontálisan a Balatontól a nyugati határszélig, a fővárostól Egerig, vertikálisan a föld porától a csillagos égig. E több dimenziós vándorúton van alkalma megfigyelni és megjeleníteni az emberi gondolatok és érzelmek sokféleségét, lenyűgöző változatosságát, az önvádtól (Oltsatok el; Utálom is magam) a szerelemig (Röviden a szerelemről), élet és halál kapcsolatától (Rövid az élet) az égi látomás bámulatáig (Égi csodák). László Balázs megalkotott egy 14 részes versfolyamot – ami óhatatlanul emlékeztet Krisztus keresztútja stációinak számára is --, amely végül is arról szól, mit ad az út a léleknek, kiismervén a világot, azaz másokat és önmagát is. És miközben eszével és érzékeivel befogadja a földrajzi és emberi környezet impulzusait, miközben élményeket gyűjt és tapasztalatokat szerez, egy jobb, szebb, élhetőbb világról ábrándozik: „Őrült, / Te csak álmodj / Egy világot magadnak, / Álmodj egy világot nekem, / Hol minket elfogadnak” (Őrült, te csak álmodj). László Balázs kompozíciója végső levezetésében a megismerésvágytól hajtott ember tapasztalatszerzését, élménygyűjtését, valóságlátása, életszemlélete formálódását, azaz világértelmező szándéka kialakulását jeleníti meg, nem különösebb poétikai igényességgel. Elsősorban az intellektuálisan kíváncsi ember figyelme és tudata jelenik meg a versekben, ám költői teljesítményként a sok sablonos megfogalmazás, az elhasznált szóképek újrahasznosítása, a nyelvi, stiláris zökkenők sokasága, a kevésbé képi, inkább fogalmi beszédmód, mind leértékeli a lírai produkciót. A szellemeskedésre, eredetiségre való törekvés pedig egyenesen kontraproduktív lesz: „Csúf terveket szövögetnek, / Tüzes szüzeket fűzögetnek, / Tisztes hittel hitegetnek, / Szelíd szavakat sziszegnek / Kétes fénnyel ékeskednek, / Jeles tetteket tettetve tetszelegnek” (Ábrándok). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"