Bagi István, miután szájsebészként letette a szikét, nyugdíjasként fölvette a tollat, hogy személyes hangoltságú versekben örökítse meg élete „csendes csodáit”. Ez a kötete részben a 2003-ban megjelent Ma című verses könyv anyagát, részben az azóta keletkezett új verseit tartalmazza. Azonban nehéz különbséget tenni közöttük, hiszen abban mindkét kötet versvilága megegyezik, hogy a versek sokszínűek, sokszólamúak, annyira sokfélék, mintha nem egy költő írta volna. Egyszerre jellemző rájuk az alanyiság bensőséges hangulata és a tárgyszerűség objektivitása; a lírikus egyszer ellágyul (Karácsonyi ajándék; Más beszél…), máskor meg szinte kioktató, hűvösen magyarázó (Mint tudjuk…; Érsekkert). Egyszer hosszan és képszerűen szól (Tenerife – avagy az első intő jel), máskor aforisztikus tömörséggel (Én szóltam); olykor érzékletes képeket tördel ütemező sorokba (Piros blúzod), olykor szabad versben fogalmaz meg plasztikus tájrajzot (Mediterrán). Mintha Bagi István folyton kísérletezne, mintha új és újabb formák között próbálná ki magát, mintha kedvét lelné a versalakzatok, beszédmódok váltogatásában, az eltérő regiszterek alkalmazásában. Van úgy, hogy „mindössze” impressziókat rögzít, csak úgy, a képek hatásosságának kedvéért: „kócos reggel / nyirkos / bedereng a kihűlt szobába / a párkányon egy veréb / izeg-mozog / fejét félretartja / pottyant / farkát billenti és elberreg” (November). Van azután, amikor történetet mesél, epikusan leírható helyzetet ábrázol: „A szívem felpörgött vagy majdnem megállt / nyomtam a gázpedált ütközésig / mert elindultál hozzám / országon át a ködben / és én közben majd frászt kaptam / valaki tán a kocsidnak koccant” (Repestem feléd). Bagi sokarcú verseit az a közös alkotói szándék fogja össze, hogy szerzőjük mindig telitalálat megteremtésére törekszik; úgy tud személyes lenni, hogy sokaknak szól a mondandója; úgy alakítja formai megoldásait, hogy mindvégig magáról beszél, önmagát adja. Tud nagyon konkrét, sőt profán lenni (Mennyi jeget?), és metaforikus, már-már allegóriát fölépítő (Kavicsok). Van, hogy erős érzelmeit kiabálja ki (Kiáltok feléd), máskor szinte elrejtőzik (Múltunk vadgalambjai). Egyszer elkomorul (Apám koporsója), másszor meg játékos (Számmisztika; Mondókám; Ha IQ-k). Újra és újra kipróbálja magát a legkülönbözőbb versformákban a haikutól a limerickig, az epikus szabad verstől az elégiáig, az epigrammától a mondókáig, a zenei hatású daraboktól (D-dúr violin) az önironikus vallomásig (Kiscsibém). Bagi István szinte befoghatatlanul sokszínű verses kötete a folyton kísérletező, az alak- és szólamváltásokban örömét lelő költő műve, aki ugyan rendszerint önmagát írja, de valódi arcát ritkán fedi föl, és még a szívszorító vallomásába is visz némi játékosságot, alakoskodást (Urnafelirat…). "www.kello.hu © minden jog fenntartva"