„Éveken át laktam egy olyan hely közelében, amely valaha temető volt. S mivel erre semmi nyom nem utalt, mindez csak akkor derült ki, amikor már mindegy volt: pont mielőtt elköltöztem. Felszámolt temető? Talán. De hogy hogyan lehet egy temetőt felszámolni, az jó kérdés. A sírkövek még hagyján, vagy maradnak, vagy eltüntetik őket, de mi lesz a maradványokkal? Maradnak? Exhumálják őket?” E sorokkal nyitja második esszéjét a jelen kötet szerzője, aki Párizstól Pozsonyon át le egészen Balkánig bebolyongja Európa tájait és neves városait, mely utazásokban éppen a temetők, az elmúlás és a holtak örök álma adja a közös nevezőt. Az egyes városoknak ugyanis újra és újra meg kellett birkóznia azzal a ténnyel, hogy fejlődésük egy bizonyos pontján, növekedésük egy bizonyos állomásán a korábban aktívan használt temetőket, vagy le kell zárni, vagy egyenesen fel kell számolni, s bizony, ahogy a szerző is felteszi a kérdést, úgy merült és merül ez fel újra és újra az ilyen eljárások során. Száz Pál az európai kultúra régmúltjába, temetők, faragott kövek és osszáriumok naptól elzárt vidékére vezeti el olvasóit.