A második világháború apokaliptikus pusztítása az európai civilizáció életében olyan töréspontot jelentett, amelyet még a mai napig sem tudott a maga teljességében felfogni és megérteni a nyugati világ, s benne a kultúrával és bölcselettel foglalkozó kevesek. A jelen kötet szerzője mégis arra vállalkozott, hogy a „nulladik órában”, a háború utáni első másodikpercben, amikor még az emberek füle a bombák robbanásától csengett, amikor még nem lehetett élesen elkülöníteni egymástól a béke nyugalmát és a mindennapossá vált háború őrületét, Marie Luise Kaschnitz ebben a szörnyű, mégis ihletett pillanatban vetette papírra gondolatait és benyomásait, amelyek egyrészt számot vetnek mindazzal, ami elveszett, kendőzetlenül tárják fel az ember démoni oldalát, de egy – szinte érthetetlenül naiv – gesztussal mégis a humanizmus fénye felé fordul. Mer és akar bízni az építő emberben, abban, hogy az emberben van egy olyan mély metafizikai jóság, ami végső soron felül tud minden pusztításon emelkedni.