A délvidéki Koncz István nem költőként, hanem jogászként, bíróként élte le az életét; az irodalom számára mindvégig magánügy maradt, mégis az egyik legnagyobb hatású vajdasági költő, akinek hagyománya elevenen él Tolnai Ottó, Domokos István, Sziveri János, Fenyvesi Ottó, Ladik Katalin, Csorba Béla, Fehér Kálmán lírai munkásságában. E kis kötet, válogatott verseinek gyűjteménye alapvetően két, még életében megjelent könyve – Átértékelés (1969) és Ellen-máglya (1987) -- anyagára épül, amely kötetek színvonalát jól jelzi, hogy annak idején mindkettő megkapta a legmagasabb vajdasági irodalmi elismerést, a Híd Díjat. Koncz Istvánról, ha a neve szóba kerül, mindig elmondják, milyen kevéssé ismert költő, akinek a hatása nem az olvasók emlékezetében, hanem a fiatalabb költőgenerációk művében él. Hatásának olyan motívumai tapinthatók ki, mint az ott-lét eleven megjelenítése, a csönd, az elmúlás ábrázolása, morális kérdések fölvetése, a félelem kifejezése, a táj pszichológiai átlényegítése és a világérzetnek a maga érzésvilágába sűrítése. Egy kert vázlatos rajzolatába képes megjeleníteni az élet számos lehetséges dimenzióját: „A kertekben már vérzik / a kis mandulavirág, / rózsaszín erekben halk jaja / fázósan permetez s borzad alant / a márciusi fű a dermesztő szélben” (Március, költészet, skizofrénia). Koncz Istvánnál a táj, a természet mindig valami elvontabb gondolat hordozója – jelentheti az elmúlás vagy a háború előérzetét (A Tisza partján), vagy a történelmi múltból kinőtt, dúsan tenyésző jelent (Kanizsai tájkép), vagy éppen a lázadás szükségét (Hosszú tél után). Visszatérő motívumai még a befejezetlenség, a pusztulás, az idegenség, a hiányérzet: „Vers helyett most ólomszínű / eső dobol a lét / és a táj felett, / vergődve akadozik a szív, -- / szívbe zárt Echo kiált / a Végtelenbe a Semmin át” (Az élet így, befejezetlenül…). Számos verse lelki küzdelem ábrázolása, azé, ahogyan a költő szembesül a töredezett, szakadozott és hiányos valósággal, ettől pedig a lírai alany félni kezd (Fohászféle azért, hogy soha ne kelljen ölnöm) vagy rátör a magány (Élmény in perfectum). Koncz István mindezekből a motívumokból kibontható legfőbb üzenete, hogy a világ nem normális, őrült és önpusztító, miközben érzékletes képekben ábrázolja a táj, a természet, a lélek, a virágok, az évszakok vagy a nők jellemző vonásait. Mindig a pillanatban mutatja föl a létezést, és az ő pillanatai csakugyan egy villanásnyi ideig tartanak, és azonnal szétfoszlanak, ahogyan versszövegei is fragmentáltak, szakadozottak, akadozók (Előszóváltozat egy megírandó nagy vershez; Háromszor kértem). Ily módon szinte valamennyi verse fölveti a valóság és a költészet viszonyának problémáját, továbbá a formaalakítás kérdését, ugyanis ez a líra sem nem formabontó, sem nem avantgárd, sem nem posztmodern – de kicsit mindhárom. Rapszodikus szerkezetekben nyilvánul meg sokrétű gondolatisága, strukturált nyelvezete, stabil beszédpozíciója. Egy méltatója, Bányai János „a megszakított gondolat költészetének” nevezte Koncz István líráját, amelynek töredékességét súlyos szentenciákkal, baljós sejtésekkel, találó célzásokkal ellensúlyozza. Így lesz költészete „a letisztult diszharmónia példája”. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"