A vaskos kötet címében a "transzmodern" kifejezés a modernséget a transzcendens irányában meghaladó, a földöntúliság dimenziójára mutató korszerűséget jelenti; a "kacagás" pedig a léthez való derűs viszonyulást. A transzmodern kacagás poétikája a medialitást is jelenti, mert a világra összművészeti eszközökkel reflektál. E poétikában az alapegység nem a szótag vagy a szó, hanem a gondolat; a vers ritmusát pedig a szélesen értelmezett gondolatritmus adja. A szerző a gondolatritmus eszköztárába sorolja a gondolati-tartalmi és nyelvi egységek ismétlődésén túl például a belső rímeket, a hangok akusztikus hatását, a lexémák alkalmazását. Az ezekkel az eszközökkel születő mű a maga genezisében megtestesíti az ókori teremtésmítoszok gondolati útját, ahogyan az őskáoszból strukturált emberi glóbusz lesz. A transzmodern poétika alapvető eszköze tehát a gondolat, de lényeges összetevője még az ihlet és kifejezője a nyelv, amely a maga módján az aktivitást, a cselekvést motiválja. Elbert Anita testes könyve voltaképp a költészet valamennyi egységével, a szövegalkotás minden tényezőjével foglalkozik, de igen széles tudományos horizonton, hiszen bevonja a poézis filozófiai, lélektani, eszmetörténeti, tudományelméleti kérdéseit is. Foglalkozik a költészet megnevező, kimondó hivatásával, amely végső levezetésében a monaszt (Isten és a világ lét-egységét) hivatott ábrázolni. A szerző a költői teremtőmunkát a létezés evilági és transzcendens dimenzióiban vizsgálja és írja le, megállapítva, hogy "az élet mint metafora felejt, de a művészet örökké emlékezik, a cselekvés elmúlik, elfelejtődik, de annak nyoma benne marad a nyelvi jel és anyag révén a műalkotásban". Vagyis a cselekvésben mindenkor érvényesül a hiány, a mű pedig mindig egész. Ugyanilyen széles perspektívában foglalkozik a szerző a befogadás folyamatával, amelyet szintén teremtésként ír le, és amely voltaképp a dekódolás útján, a tapasztalatból létrehozott allegória. Elbert Anita 35 hosszú fejezetben fejti ki sajátos művészetelméletét, költészetfölfogását, kezdve a derű filozófiájával, folytatva a kifejező nyelv tulajdonságaival, a művészet transzmodern szemléletéig, és még tovább a szellemtudományokig, illetve a legkülönfélébb tudományterületek medialitásának jellemzőiig. A meglehetősen nehezen követhető, csapongó okfejtésű, igen különböző tudáselemeket egymásra torlasztó, oda- és visszautaló előadásmód nem könnyíti meg az olvasó dolgát, annál inkább nem, mert a szerző a maga egyéni művészetfölfogása ürügyén egész létfilozófiát és világértelmezést ad elő. "www.kello.hu © minden jog fenntartva"